Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Orosz István: Emlékek apámról II.
43 Egy könyvben – A Beregszászi Magyar Gimnázium története 1864–1989 (Magyarságkutató Intézet, Budapest 1990) – meg is találom a fényképet. Az aláírás szerint Elíz neve hivatalosan Erzsébet volt. Tévedés aligha lehet, a könyv szerkesztői ugyanis Benda István és Orosz László voltak. Mosolygós holdvilág arca egy pillanatra saját gimnazista kori szerelmemet juttatja eszembe. Azt, hogy a Mici név Mária, egy másik kiadványból, a Beregszászi Állami Gimnázium Értesítőjéből derítem ki. Azon a bizonyos 1941-es Katona-emlékünnepélyen elhangzott ugyanis Erkel Bánk bán jából a Bordal is, amit zongorán Jóni Mária rkat. VII. o. t. kísért. Hogy a tizenhat éves fiatalemberben valami kibillenhetett, arra ugyancsak az Értesítő alapján következtetek. A minden évben tiszta egyes – vagyis színjeles – bizonyítvány megbicsaklik: A VII. A osztályos Orosz László magatartásból és rendszeretetből is 2-es osztályzatot kap. (Jóni Mária egyébként épp ebből a két tárgyból kapott egyest, a többiről most ne essék szó.) Nekem már furcsa, s gondolom a nálam fiatalabbaknak még inkább, hogyan említheti meglepő szokásként apám azt, hogy a párhuzamos osztályba járó lányok és fiúk tegeződtek egymással – igaz, a más osztályba járókkal már nem. A tegeződés szerinte annak következménye lehetett, hogy a csehek alatt koedukáció volt, vagyis ugyanabba az osztályba jártak a fiúk és a lányok. Ezt a túlzóan demokratikus jelenséget a visszacsatolás után azonnal megszüntették, sőt voltak olyan diáklányok, akik az anyaországból érkezve tüntetően kivonták magukat az általános tegeződésből. A három beregszászi évre mint életem talán legszebb, egyértelműen pozitív szakaszára gondolok vissza, lehet, hogy nem teljes joggal. Kecskeméten – azt hiszem – többet kellett volna tanulnom, főként németből, angolból – hiányos nyelvtudásom igencsak Beregszásznak „köszönhető”. Szereplési vágyam, bár gyökerei korábbiak (már Kecskeméten is szavaltam, lapot szerkesztettem), itt bőséges táplálást nyert az önképzőkörben, az Együtt-ben, a Soli Deo Gloriában, ballagási beszéddel s egyáltalán az osztályban játszott hangadó szereppel. Azt ugyan nem írja a Memoár ban, hogy irodalmi pályára készül, talán magá nak sem vallja még be, adódik azonban egy pillanat, amit nem szalaszthat el. Színt kell vallania, ráadásul többek előtt, egy igencsak különös helyzetben. Egy ízben Veress Szabolcséknál pohártologatással szellemet idéztünk, Tolsztoj jelent meg, azt kérdeztem tőle, író leszek-e, azt felelte, igen. Nem tudok felidézni olyan eseményt vagy beszélgetést, amelyből arra következtethetnék, hogy apám komolyan vette volna a spiritizmust. Gyerekkorában még talán divat volt, de inkább az előző generációk divatja. Jókainál olvasom: „Az ember akárhová ment, mindenütt asztalt, almáriomot, mángorlót táncoltattak... Az egész tüneménynek kilenc tizedrésze nyegleség, kilenc századrésze eleven képzelődés, kilenc ezredrésze állati magnetizmus, de egy ezredrésze mégis megmarad megfoghatatlan valónak...” Ha hallottam is gyerekkoromban az asztaltáncoltatás, a szellemidézés, a reinkarnáció szavakat, inkább anyámtól hallhattam. Négyéves volt, amikor elvesztet-
