Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 12. szám - Orosz István: Emlékek apámról II.

40

janak” – idézte fel a történetet néhány hete küldött videóüzenetében. Zömmel külföldön, Angliában, Németországban, Amerikában kiadott, de többnyire magyar nyelvű kiadványok voltak (Sötétség délben, Darabbér, Ítélet Canudosban

), köztük egy olyan is, amit ő írt: A Rákosi-korszak irodalompolitikája.

– Ezt Lacikának küldöm. Anyjától, a Válasz

t szerkesztő Sárközi Mártától hallhatta így, aki a leve

leiben következetesen Kisorosznak szólította apámat. – Na jó, hozzád képest Nagyorosz, róla is említés tétetik a könyvben – mondta nevetve. Aztán a könyvpiramis aljára érve előkerült az a bizonyos Guidebook

is. Túl nagy ahhoz, hogy a határon eldugja az ember. És túl veszélyes, hogy ne dugja el. Hazafelé maradt néhány napunk Párizsra, épp annyi, hogy a Perdide

-ből megmaradt frankokat elverjük, vagyis azt a keresményt, amit A

Perdide bolygó árvája

című francia–

magyar koprodukciós film grafikai munkáiért kaptam. (Az idő urai

címmel mutatták be Magyarországon.) Nem akartunk pénzt hazavinni, hisz akkoriban igazán nem tudhattuk, kijutunk-e még valaha Nyugatra. A Szajna-parton, a Notre Dame közelében botlottunk bele a rozoga kis antikváriumba, a neve Shakespeare and Company. Mit adna érte, tettem az eladó elé. Hosszan lapozgatta, még a hátsó táblára ragasztott nagy térképet is kihajtogatta. A bolsevikok 1917-es forradalomnak nevezett hatalomátvétele óta 62 millió ember tűnt el a könyvben bemutatott börtönökben és koncentrációs táborokban. 1976 ilyen intézményről voltak adatok, némelyikben Nagy Jenő is megfordulhatott. Az Iván Gyenyiszovics egy napját ugyan ismertem (1963-ban jött ki magyarul), de úgy hittem, a könyv magyarországi kritikái is azt sulykolták, hogy Szolzsenyicin regénye egy már elmúlt világról szól, az, hogy a könyvben bemutatott kényszermunkatáborok a Szovjetunióban akkor, a nyolcvanas években is léteznek, hogy a Gulág-világ Sztálin halálával nem szűnt meg, megdöbbentett. Feloldásul jöjjön a könyv-story folytatása, ami sokkal szívderítőbb. Valamikor a múlt század legvégén, vagy a kétezres évek legelején, valahol Amerikában, valami beszélgetés során szóba került a könyv. Beszélgetőtársam, Jenn, levelet írt a párizsi antikváriumba (az amerikai hölgyek már csak ilyen pragmatisták), a tulajdonos, Mr. Whitman, vagy valamelyik munkatársa megkereste a könyvet, a még mindig kézzel vezetett genealógia szerint, ugyanazt a példányt, amelyet 1982-ben tőlem vásároltak meg, elpostázta neki az arizonai Phoenixbe, ő meg, miután áttanulmányozta (bizonyítékul benne hagyván egy sivatagi fűszálat), áttette egy másik borítékba, fehérfejű rétisasos bélyegeket ragasztott rá, és továbbküldte nekem Magyarországra, Budakeszire, a Reviczky utcába. Hát ez a példány áll most Nagy Jenő könyve mellett. Arra már nem emlékszem, hogy apám látta-e a világot körbeutazó könyvet, a történetéről bizonyára meséltem, ő meg, mint vérbeli bibliofil, bizonyára kiegészítette a Sh and Co. legfőbb tudnivalóval. Ők adták ki Joyce Ulissesét, igaz, akkor még másutt volt a bolt, valahol az Odéon környékén, és a boltot tulajdonló amerikai hölgyet Sylvia Beach-nek hívták. Osztálytársaim közt talán Tamók Pistával értettük meg egymást leginkább. Legtöbbször az utcánkban lakó Veress Szabolccsal voltam együtt. Nem tudom, mi lett velük. Kerényi (Kosztyó) Gyuszi igyekszik mindmáig ápolni közösségi összetartozásunkat, Beregszászban él, levelez velünk, gyakran – az utóbbi években fia sírjához – át is látogat,