Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Orosz István: Emlékek apámról II.
35 ralást illeti. Másfelől: koszton nem takarékoskodtak, bejárónőjük mindig volt, kettőjükre is, míg én nem voltam ott. Napjukat kitöltötte a munka: nagymamáét a háztartás, nagyapáét a kert, vásárlás, vízhúzás, favágás. Társaságba nem jártak, esténként néha Mizsák Margit jött át valami kézimunkával, ilyenkor nagyapa hamarosan ásítozni kezdett, s ha ez nem használt, komolyan veendő tréfával mondta: „Kilenc óra vagyon immár, Feküdjön le minden szamár.” Nagyapa ritkán olvasott mást, mint az újságot, a Pesti Hírlapot. Pedig valaha írt is népies elbeszéléseket valami Szabolcska Mihály szerkesztette református lapba. Móriczot személyesen ismerte, népköltészeti gyűjtőútján ifjú korában hetekig lakott náluk Csetfalván. Olvasta azóta néhány regényét, novelláját, nem nagyra tartotta őket. Hol másutt lakhatott volna Móricz, mint a csetfalvai paplakban? Korábban az ő nagyapja, Pallagi József volt a színreformátus falu lelkésze, vagyis joggal gondolta, otthon van akkor is, amikor már Sütő Józsefnek hívták az aktuális prédikálót. Rendíthetetlenül konzervatív volt mindenben, öltözködésében is. A legnagyobb kánikulában is magas gombolású mellényt, zakót és kalapot viselt, legfeljebb lüsztert, illetve szalmát. A politikához keveset értett, csodálkozott, miért örül zsidó ismerőse annak, hogy az oroszok visszafoglalták Rosztovot. Nem mintha németbarát lett volna, de az oroszoktól még jobban tartott. Pap volt, de nem hiszem, hogy a vallás különösebb szerepet játszott az életében. Nem lehet könnyű kívülről megítélni, hogy a vallás milyen szerepet játszik valakinek az életében. Azt, hogy apám vallásos, egyrészt a családi tradíció folytatásának véltem, másrészt inkább kulturális, semmint lelki élménynek. Templomba csak rendszertelenül járt, noha az egyházi adót rendesen fizette. Nem vettem észre, hogy különösebben megviselte volna, hogy nem sokkal szabadulása után, a Kádár-rendszer közepette, a templomi ceremónia helyett csak otthon, a lakásunkon keresztelhette meg pap barátja, Szabadi Sándor tizenegy évvel fiatalabb húgomat. Alighanem 1951 őszén én sem templomban lettem keresztelve, bár erre nem emlékezhetem. Istentiszteletek után inkább a lelkész retorikájáról mondott véleményt, mintha egy irodalmi előadáson vett volna részt, azt, hogy merített-e hitet a prédikációból, s mekkorát, szemérmes tartózkodással nemigen hozta szóba. Ha felütöm egy-egy rám maradt könyvét, bennük ceruzával aláhúzott sorok jelzik a gondolatokat, amelyek megfogták, s talán azonosult is velük. Németh Lászlótól például ez: „Nem tudom, hogy vagy a vallással? Éntőlem minden elmaradt, de ez az őrültség: az Isten egyre erősebb bennem. Ő az, aki ezt a sokféle csalódást, kudarcot, disszonanciát belém mosolygó szemével összhanggá változtatja. Ő uszított, most vele beszélem meg a vereségem. Már a haláltól sem hőkölök úgy vissza, mint az első időben. Metafizikailag vagy fizikailag nem tudnám megmagyarázni e hitet, de mégis megvan, hogy aki mindenből egyedül maradt meg, halálommal is csak végleg ölébe vesz.” Apám halála után, a Napló t olvasva döbbentem rá, mennyit vívódott az istenhittel, s megörökölve az elnyűtt, aláhúzásokkal, jegyzetekkel tarkított Bibliáját kellett felfognom, mily kevéssé ismertem erről az oldaláról. Ha folytatni fogom ezt az emlékezést, ahogy szándékomban áll, nehéz lesz elkerülni, hogy időről időre szóba ne kerüljenek a hittel kapcsolatos gondolatai. Kételyei, bizonytalanságai, vágyai. Nyolcvanhatodik születésnapja előtt, 2011. július 11-én írt naplóbejegyzéséből is idemásolok néhány sort. Egyre többet gondolok a halálra.
