Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Orosz István: Emlékek apámról II.
36 Túlvilág? A tér és az idő elképzelhetetlen végtelenségébe belefér. A végtelenséget számunkra uraló Isten is. A tudomány hiába büszkélkedik, a végtelen idővel és térrel nem tud mit kezdeni. Mózes I. könyvének első mondatát lemosolyoghatja, de nem cáfolhatja. De vissza a Memoár hoz, és benne a nagyapjához. Közösségi hagyomány volt a számára a vallás, nem egyéni élmény. Vasárnaponként elment a templomba (hogy nagymama is ment-e vele, arra nem emlékszem), de otthon vallásról nemigen esett szó. Több arról, hogy nyugdíja a magyarok alatt kevesebbet ér, mint ért a csehek alatt. A trianoni veszteség nem minden következményét élték meg a helyiek annyira sötéten, ahogyan az általában, sokak visszaemlékezéseiben olvasható. A falusi gazdák a csehek alatt jobban éltek, terményeiket jobb áron adták el, iparcikkekhez olcsóbban jutottak. Magyarellenesség faluhelyen nemigen volt, és azt is érezni lehetett, hogy a cseheknél demokrácia van. Többször hallottam én is a barkaszói esetet: a jegyző irodájába bekopogott egy aktatáskás úr, bemutatkozott – magyarul –, hogy ő Csehszlovákia belügyminisztere. Apám apját, aki szintén falusi jegyző volt a magyarországi Csépán, akkoriban rótták meg, hogy a főispánt nem a községháza előtt, csak az irodája ajtajában köszöntötte. 1940-ben, amikor hozzájuk kerültem, nagyapa 72, nagymama 62 éves volt. A 10 év korkülönbség nem látszott, sőt inkább nagyapa volt a fiatalosabb. Előveszem a fényképeiket. Az első hátoldalán ott a cégjelzés is, Nagy-szőllősön készült (Kosa János fényképész írta így), amiből arra következtetek, hogy 1905-ből való. Ekkor még Csetfalván laktak, ami nincs messze Nagyszőlőstől. Sütő József viszont 1906-ban már Izsnyétén szolgált, ami Munkács közelében van. 1906 után valószínűleg a munkácsi fotográfushoz vitte volna a feleségét és az öt gyereket. (Vagy a munkácsit hívta volna el, mert a kopottas háttérfalból arra következtetek, hogy ez nem éppen egy fényképészműterem.) Ha jól okoskodom, a képen dédnagyapám 37 éves, dédnagymama 27. Való igaz, felnőttebbnek látszik a férjénél, egy kicsit mintha magasabb is lenne. És már öt gyereke van. A fiúk nagyok, egyforma diáköltözetben fekszenek az előtérben, a két kisebbik lány még a szülők ölében. A harmadik, a nagyanyám középen áll. Ő a szimmetriatengely. Az volt világéletében. A Nyilas jegy jellemző tulajdonságaiból (december 7-én született) nála leginkább a kapcsolatteremtésre, a társasági élet szervezésére való hajlam dominált, ami a család összefogásában, a hírek összegyűjtésében, szétáramoltatásában nyilvánult meg. Szívesen utazott, noha távoli nagy utazások nem adattak meg neki, és hatalmas mennyiségű levelet írt. Apámmal ellentétben nem szeretett egyedül lenni, akkor érezte jól magát, ha folyamatosan szót válthatott valakivel. El kell fogadnom, amit a jegy kapcsán a horoszkóp állít, őszinte, kíváncsi, szókimondó, kreatív személyiség volt, szinte elnyűhetetlen optimizmussal. Utolsó éveiben nagyon meggyöngült a hallása, a süketség sokkal jobban megviselte – apám szavával, szinte börtönbe zárta –, mint megviselt volna egy nálánál kevésbé kommunikatív személyiséget. A másik képen is ott a fotós neve (Markovits) és a város csehül és magyarul: Munkács. 1942-ben készülhetett, a hátoldali szöveget február 10-én datálta valamelyik gyerekének dédanyám. Ő intézhette a levelezést, dédapám inkább a bajsza tökéletesítésével lehetett elfoglalva: már hófehér, de tömött és szépen formált,
