Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Molnár H. Magor: A kutya (vers)
26 naponta. Mintha csak az öröklétbe vezettél volna ilyenkor, s én vakon hittem tebenned: megtanultam, hogy levedlett vágyaid mikor és miért pont énnekem énekled. Megtanultam hitelt adni egy vérebnek. Igazmondás, becsület és egyenes gerinc – ezt mennyit hajtogattad. De komisz voltál, hiszen hányszor sántikáltál rosszban te is, hányszor morogtál szeretteidre, hányszor támadtál saját gyönge családodra, s mi nem értettünk téged már, hogy mi bajod, hogy miért bántasz, hogy honnan ez az elvadult bánat; mert ami neked igazán fájt, azt előlünk folyton elhallgattad, hogy ne adjál okot a szánalomra. Így lettél az én hatalmasságom, akinek semmilyen fájdalma nincsen, akinek csupán szavai vannak a fájdalomra. És hát mennyit kóboroltál. Elhagytad első családodat, azért, hogy én megszülessek; elhagytad a szülőföldet, hogy életünk és ételünk legyen; majd nagybetegen, ha úgy érezted, hogy rajtad már senki nem segít, hányszor szöktél el kórházakból, még most is, még a legvégén is, miután elhagytál bennünket is én úgy hiszem, csak honvágyból: hogy te, aki éberen őrizted emlékét minden egyes halottadnak, a mézillatú havasoknak, a könnyűvérű pisztrángoknak, elsikamló szerelmeidnek, tűlevelű álmaidnak, asszonyaid tenyerének, gyermekeid tarkójának, szüleid óvó félelmének, a kiskocsmák mélyének, a palackok aljának, néhány barát szorító karjának, a vodkás estéknek, a romlás egyre édesebb testének, most megfakulva, elfáradva embernyi sok hiányodban, az utolsó erőddel, egy végtelen nagy szökelléssel egy csapásra mindenhová hazatérjél, édesapám, mert megérdemled, mert megkínlódtál, mert megkínoztak érte még a legvégén is. Soha
