Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Molnár H. Magor: A kutya (vers)
25 Molnár H. Magor A kutya Sokáig hittem azt rólad, hogy medve vagy, apám. Hozzám képest hatalmas termeted, mélyről feltörő, őrjöngő nagyságod, vagy iszonyú erőd, vagy lomha és darabos vadságod hitette el velem ezt. De tudom, hogy tévedtem ebben is, apám, a fiúgyermeki felszínesség leginkább az oka az én bűneimnek. Megtanultam azóta már, hogy nem voltál medve, hogy nem voltál más, mint egy komoly, kemény kutya, hogy egy kutya voltál, édesapám. Bárki nyakába belecsaholtál, aki akár egy szót is szólt hozzád, mert annyira kellett, hogy szeressenek. S mert a vonyításhoz értettél igazán, hogy annál is jobban szeressenek, egy rossz kutya voltál, és ez már a helyzet; hogy harapni is képes lettél a figyelmünkért, hogy elmarjad a szívünket, az ember szívét, te gyönyörű, gyönyörű állat. Még érzem az arcomon testmeleged, bár egymást mi ritkán öleltük meg, inkább csak fetrengtünk bent, a nagyágyon, mert imádtunk együtt filmeket nézni, elalvás előtt meg egymástól mindig elbúcsúzni. Mennyire szerettem, ahogyan szortyogsz, ahogyan sóhajtasz, mocorogsz, horkolsz, ahogyan álmodban megmordulsz mellettem. Te lettél az én legnagyobb barátom, csak sokáig sajnos az egyetlen. Tízéves voltam, amikor először lettél nagybeteg, s én eléggé megijedtem. Az orvos aztán azt mondta, a napi séta kötelező, hát bekötöttem a cipőfűződ, és sétáltam veled
