Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Juhász Attila: Más állapotok (Zalán Tibor: Papírváros – egy lassúdad regény, négy, szétszaggatva)
110 A papír-lét, a „pszeudo-létezés” motívumköre mellett a rettenetesség és a rettenet a rendezői szólamok és világkép kiemelt kulcsszava. Tulajdonképpen csak spontán hívószó ez a zenésztől egy alkalmi megszólítás részeként, de olyan reflexiót vált ki, amely gátat szabadít fel a rendező lelkében és nyelvi tudatában, soktételes, anaforikusan újra és újra nekilendülő, vallomásos beszédfolyam áradatát indítva meg. A rettenetesség köznyelvi szinonimái félelmet keltő karaktert sejtetnének a rendező személyében. A zenész valóban fél is attól, hogy idejekorán ő is olyanná válik, mint a már végleg kiégett, a semmiben a semmi felé sodródó művész, ezért jókor ott is hagyja társaságát . A rettenetes természetűség pedig a senkire se tekintettel lévő rendező viselkedése kapcsán igazolható, azonban a feltáró monológ etimológiája szerint fontosabb, hogy itt a lélek mélyén megkötött atavisztikus félelemről, rettegésről kell beszélnünk. Az érintett szerint ez az „epitheton ornans” lényegében a rettenetből eredő állandó félelmet takarja, amely „átitatja a húsát és elfoglalja a lényegét, egy darab kővé teszi” , és már a felsírással „ez visít belőle”, s egész „létezését összetartó” személyiségelem válik belőle. A rendező félelme abból is adódik, hogy ha valaki közel kerülne hozzá, felismerhetné benne ezt a mindenható érzetet. Ezért nem törekszik meghitt kapcsolatokra, s miközben elítéli az emberek – főként az éppen érintett „fesztiválslepp” – őszintétlenségét, az érdekelvűmanipulatív szerepjátszást, elidegenültként maga is maszkot visel az elidegenítésért, s ennek a képbeállításnak tipikus külső jegyei az alkoholista-imázs, a fölényesség, a közöny és a megközelíthetetlenség. Amíg a tervező történetében a masszív ivásnak főként a fiziológiájáról kapunk képet (szomj, undor, rosszullét, erőre kapás stb.), addig a rendező esetében – pálinkától pálinkáig tartó éjszakai botladozásának önfeltáró monológjai által – egyfajta ideológiai, sőt ars poeticai áttekintést is kapunk. Sajátos körülmény, hogy mindkét főszereplő a pálinkától kerül más-állapotba. Ennek szimbolikájához tartozhat, hogy a szótőben fellelhető szláv éget ige metaforikus jelentéstartalmait (égeti a belső szerveket, égeti-pusztítja az élet tartamot, de fel is tüzeli a lélek maradékát, az intellektust, s talán még a vágyakat is) szemléletesen látjuk érvényesülni a történetekben, s annak is van implicit többlete, hogy a köznyelvben töménynek nevezett ital tömény életigazságok és esszenciális ideológiák felismerését, megfogalmazhatóságát, kinyilatkoztatását indukálja. Jóval többről van itt szó, mint a részegséghez kötődő közhelyszerű feltételezésekről, vulgártapasztalatokról. Zalán rendkívüli figyelemmel, érzékenységgel, nyelvi invencióval szólaltatja meg szereplőjének finoman árnyalt és mégis markáns tudattartalmait. A rendező esetében ezek a felismerések lényegi ambivalenciákat tárnak fel. Akinek lelkébenszívében-tudatában egyébként már az üresség lakik, mert azok szétszakadásig megteltek életidegen léttel, a lét könyörtelen hidegével, annak újra az emberlét érzetét adja, hogy „az agyban (...) a határokat elmossa az alkohol”, sőt a hallucinatív állapot a mindenséget megélő intuíció tudati benyomását is elhozhatja. A környezet számára persze ilyenkor tűnik hősünk embertelennek, rettenetesnek, miközben maga „a rettenet emelteti a poharat” vele. Szimultán éli meg ilyenkor, hogy lépni is képtelenül fáradt, mégis a föld felett jár, hogy életfáradtságába életintenzitást hoz a delírium. Művészember lévén nem meglepő, hogy ars poeticus tájékozottságot és tudatosságot is felmutat az ideológiája (ld. az Adyt idéző „finom remegések” , az Apollinaire-t idéző „hatalmas birtokokra vágyás” utalásait). Mindezeket a már a rendező nyomdokain járó zenész is hitelesíti. Maga is művész lévén, aktuális pályaszakasza hitvallásában az alkotói inspiratív dimenzióváltás eszközének tartja az alkoholt, de neki az emberlét-érzéshez, az életbenlét-érzéshez még szüksége van a közönség lelkesedésére, még hisz benne, hogy ő azt inspirálni tudja, s számára még fontos ennek perspektivikus megléte is – ezért retten el s kezd iszonyodni a rendezőtől, a felismeréstől, attól az ideológiától, melyet nemcsak hitelesít, hanem magára nézve
