Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Juhász Attila: Más állapotok (Zalán Tibor: Papírváros – egy lassúdad regény, négy, szétszaggatva)
109 A szövegkép és a szintaxis tanúsága szerint a Papírváros négy úgy kezdődik (kis betű és kötőszó), mintha folytatódna benne egy korábbi, félbehagyott történet. Mivel azonban a filmrendező karaktere korábbról még nem ismeretes, három olyan körülményt említhetünk, amely logikusnak tűnő magyarázatot adhat e szerzői gesztusra. Az egyik, hogy mindannyiszor nyitott szituáció és nyelvi utalás „zárta” az első három kötetet, vagyis jelzést kaptunk már arra, hogy csatlakoztatott folytatást várjunk az új rész kezdetén. A másik, hogy a Papírváros három ban – az előzmények első, majd második személyű narrációs váltását követően – egyes szám harmadik személyű elbeszélő prezentálja a szövegzárásnál is a tervező történetét, s a negyedik kötet ehhez a grammatikai megoldáshoz illeszkedve hozza a folytatást, amely ugyan tervező-filmrendező alanyváltást is hoz, de – és itt a harmadik lehetséges azonosító elem – a két karakter talán párhuzamos alakmás-hős is lehet. Ez utóbbi feltételezés alapjául szolgálhat, hogy az első kötetben még „írói trehányságnak látszó” alakkettőzés (melyet a szövegrészek keletkezési idejének erős széttagoltságával hozott kapcsolatba a szerzői reflexió) idővel akár koncepcionális poétikai megoldássá változhatott, ha ugyan nem volt már az eleve, figyelembe véve a főszereplő(k) standard névtelenségét, a szerző sok szempontú relativizáló-lebegtető alkotásmódját, „játékát”. A filmrendező története maga is filmszerű, címe pedig lehetne a tőle kölcsönvett kifejezéssel „a monológok nagy éjszakája” . A tervező önmegszólító belső monológjaihoz képest itt nyílt térben – bár szintén a sötétség és a lassúdad derengés időbeliségével – és többes szereposztással szólalnak meg az analizáló, esszészerű szólamok, melyekben formai és poétikai szempontból egyaránt több lehetőség jut a lírai elemeknek. A fizikai inaktivitás és a perspektívavesztés, a motiváló célképzetek koncepcionális elvetése itt is jelen van a főhősre nézve, s viszonyításként – a rendező mondandójára reagálva vagy saját létszemléletüket prezentálva, párhuzamban vele vagy kontraszthatással – két alkalmi partnerviszony révén egy naiva (a lány) és egy rokonlélek (a zenész), azaz két fontos mellékszereplő kap lehetőséget a megszólalásra. A rendező léthelyzetének, létszemléletének alakulását jobban befolyásolták a külső tényezők. Igaz, ő maga mondja el, hogy már „génjeibe kódolva hozta magával” a lét rettenetét, a semmi felé sodródást, az „élethalottságot ”, állandó közérzetét pedig a fogalmi szinten vett lét hidegének és könyörtelenségének érzete határozza meg, de kiégettségének, csalódottságának, elidegenedettségének, hamleti averziójának jó néhány külsődleges előzménye derül ki a történetéből (emberi környezetének ridegsége, számító mentalitása, őszintétlensége és szakmai érdektelensége, párkapcsolatainak kudarca és felületisége). Önkritikusan és iróniával látja be, hogy igazából művészi közlendője sincs, ugyanakkor önanalízise mégis rendkívüli bölcseleti és lélektani avatottságról tanúskodik. A rendező monológjai közt emblematikus helyet foglal el a közös éjszakai vonszolódás utolsó előtti állomásán, keserűséggel vizionált-verbalizált világ-kép, egyfajta intuitív titokfeltárás: „a szemközti falra mutatott (...) az a fal ott papírból van, súgta a rendező, mintha valami olyan titkot adna át a másik kettőnek, amely szörnyűségében nem ismer hangerőt (...) papírból vannak a falak, papírból, kérdezte az angyalarcú, hogy érted, hogy papírból, én nem értem sehogy, mert ami van, azt nem lehet értelmezni, csak tudomásul kell venni, papír, papír, papír, és ha odamennél, és ököllel belecsapnál, akkor beszakadna a fal, papír, és előgomolyogna mögüle a semmi, mert ezek mögött a papírfalak mögött nincs más, csak a semmi, aminek ugyan nincs színe, de a sötéttel valamiképpen mégiscsak leírható, és (...) ott a semmi lakik (...) papírból vannak a házak, és papírból vannak az utcák, és papírból van a város, és papírból van az ország, és papírból vannak a kontinensek, és papírból van a világ (...) és papírból van a végtelen űr fölött lakó rettenetes isten is”. A „szolipszista fejtegetés” a lányt megborzongatja, szerinte a rendező világában az logikusnak tűnik fel, a zenészből azonban indulatos-gúnyos kritikát vált ki a látszatvilágról szóló, később is adalékolt okfejtés.
