Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról I.
52 ket; szavalok október 6-án a templomban, más alkalommal a Proti-ban (vajon mi az?) , Hetényegyházán, a Tőserdőben; gyorsíróversenyen Szirbikkel Pesten; őrsöt vezetek cserkészversenyen, s nem is szereplünk rosszul; futballmeccsre járok, de a fő mérkőzés végét nem tudjuk megvárni, mert vacsorára be kell érni az internátusba; iskolakirándulások Kisnyírbe; juniális... Az még elsőben s az év elején, szeptemberben vagy októberben volt, hogy apám egy vasárnap délután meglátogatott. Az ötös vonattal jött, a hetessel ment is vissza, az együtt töltött időt a múzeum megnézésére használtuk. Apuka elé igen jó hangulatban mentem ki az állomásra, első internátusi sikerem után. Gombfoci-torna volt a társalgóban, s azzal kezdtem bemutatkozásomat, hogy 5:1-re vertem az ötödikes Tósokyt. A múzeum az állomáskertben van, ott volt akkor is, ha csak két órája van az embernek, tényleg nem érdemes bemenni a városba. Az én apámmal közös múzeumélményeim a hatvanas évek második feléhez kötődnek, ott dolgozott akkoriban, a múzeum irodalomtörténésze volt, s nyaranta néhány hétig én is a múzeum munkatársa lettem, az ásatásokról beérkező csontokat, cserepeket tisztogattam, s még valami fizetést is kaptam érte. A múzeumnál, bevallom, a gombfoci jobban vonzott. Azt is apámtól tanultam, tényleg ügyes volt, olykor előhúzta a pöckölőfésűjét, és beszállt közénk, gyerekek közé. Ahogy emlékszem, tekintélye volt, még ha kölcsöncsapatokkal játszott, akkor is. 1939 májusában nagyszabású autóbuszkirándulás a visszatért Felvidékre, a konfirmáció után indulunk. Soós tanár úr a vezető, jön Pásthy, Szunyoghy, Szirbik is. Járunk Rozsnyón, Csízfürdőn, az aggteleki cseppkőbarlangban, Ózdon, a farkaslyuki szénbányában, Krasznahorkán, Kassán, Ungváron, Munkácson, Beregszászban (Koszorús várt meg a nagyszüleim, nem tudtunk kiszállni a buszból, mert zuhogott az eső), Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen, Széphalmon, Debrecenben, Hajdúszoboszlón. A sorrend nem ez volt, rekonstruálni lehetne, mert az évkönyvben jelent meg az útról egy hangulatos diákbeszámoló. Az előbb írtam a verseimről. Talán másodikos és harmadikos korunkban lapot is szerkesztettünk. Klein tanár úr segített éjszakába nyúlóan gépelni, egy fogházőrhöz vittük el a stencilbe gépelt szöveget, és ő a rabokkal sokszorosíttatta. Én voltam a lap főszerkesztője, Gráf Micu a felelős szerkesztő, munkatársak osztályunk „intrista” tagjai. Megkeresem a gimnázium korabeli értesítőit (hivatalosan a Kecskeméti Református Gróf Tisza István Gimnázium évkönyvei), hátha megtalálom a verseit, vagy legalább valamit a lapról. Sajnos semmi. Megtalálom viszont az autóbusz-kirándulásról szóló beszámolót (Dömötör László VI. o. tanuló írta, 10 pengő jutalmat kapott érte), és megtudom, hogy apám a kötelező tantárgyak mellett beiratkozott a görög tanfolyamra és a német társalgásra, hogy azon a bizonyos pesti gyorsíróversenyen második díjat nyert (mostanáig azt sem tudtam, hogy tudott gyorsírni, a megmaradt jegyzetek közt egyetlen gyorsírásos lap sincs), és hogy vívni járt Gaál Tibor tanár úrhoz. A haladó csoportban találom meg a nevét, ami kardvívást jelent (a kezdők tőrösök). Na végre valami közös! Tibor bácsi az én időmben is megvolt, testnevelést tanított a Béke téri általánosban, és hozzá tartozott a városi sportiskola vívószakosztálya is. Én ugyan focizni szerettem volna, de apám valahogy jobbnak látta, ha engem is Tibor bácsi vesz kezelésbe. Magas, komoly, ősz hajú férfi, a földobott vívókesztyűt tízből tízszer
