Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról I.
53 szúrja meg. Aki tanult vívni valaha, tudja, hogy kevés unalmasabb dolog van. Előrelépések, hátralépések élére fordított testtel, roggyantott térddel, olykor kitörések. Hónapokon át, fegyver nélkül, füttyszóra. Mire eljönne az idő, hogy Toldi Miklósként sisakot ölts és Kinizsi Pálként kardot ránts, már elment a kedved az egésztől. Nekem konkrétan egy május elsejéhez köthető, hogy búcsút mondtam a vívókarriernek. Szinte ma is látom, az Állami Áruház előtt a fényes szélben, a zászlóbontó békeharcban hogy magaslik a nagytribün. Köszöntjük a városi sportiskola növendékeit! A templom és a városháza között kellett fölvennünk a ritmust – terpeszes vívólépés – és az emelvény előtt vezényszóra kitörni. Fehér lamémellény, vívóruha, kesztyű. A tőrösök szúrnak, mi meg suhintunk. Fejvágás, védés, parád-riposzt. A Cifrapalotánál kezdtünk lazítani, a Városi Mozinál lehetett szétszéledni. Hazafelé mellékutcákat választottam, de így is összeütköztem néhány járókelővel, mert a vívómaszkot persze dehogyis vettem le. Apám ötödikes korában sokat betegeskedett. A vakációt a szentesi kórházban töltötte, ahol tüdőfertőzést állapítottak meg. Rendbe hozták, de néhány hét magaslati levegőt javasoltak, s azt, hogy ne menjen vissza Kecskemétre. Eszébe jutott ugyan, hogy egykor Jókai tüdőbajára épp Kecskemét levegőjét ajánlották, de alighanem örült, hogy eljöhetett Kecskemétről. 1940 szeptemberében nagyszüleihez költözött, az előző év végi bécsi döntés értelmében visszatért az eső áztatta Beregszászba, hogy ott folytassa a gimnáziumot. (Hamarosan én is folytatni fogom.)
