Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról I.
44 vizet.” Telente jégpálya az udvaron. „Anyuka szépen bógnizott.” Azt jelenti, korcso lyával váltott lábbal félköröket írt a jégre. Játék az ólomkatonákkal. Várak, autók, ágyúk Märklin építőből. „Futballozni is szerettem, de nem nagyon tudtam” – írja. Emlékszem, egyszer magával vitt egy iskolai kirándulásra, tavaszi szünet lehetett, valahol a Bükk fennsíkján játszottak a kecskeméti tanárok. Szerettem volna jó futballistának látni, ha egy-egy rúgása nem sikerült, azt a pálya hibájával magyaráztam. Meredeken lejtett egy patakmeder felé. Később a szepezdi strandon fejelgettünk. Érdekes, hogy kiment a divatból a fejelés, negyven-ötven éve még minden sarkon fejelő gyerekek játszottak. A focihoz többen kellenek, a fejeléshez, a lábtengóhoz kettő is elég. Ezekben jobb volt, de leginkább az elméletet tudta. Öregen, demenciával küzdve is elsorolta a 38-as ezüstcsapatot Szabótól Titkosig. A csépai Laposra járt a barátokkal labdázni, a Nap utcai meredeken a pedálra állva tanult biciklizni, a Hajlásnál, így hívták a Tisza Csépához közeli partszakaszát, úszni. Úszott a Tiszában, a Balatonon, a Széktón, később eljárt a kecskeméti uszodába is. Az első nagy Tisza-élmény azonban alighanem a híd volt. „Meg kel lene keresni valahol, mikor is avatták a tiszaugi hidat, talán 1929 nyarán; ha igen, ez az első időhöz köthető emlékem. Engem ugyan nem vittek el, de a szüleim ott voltak, s emlékszem a nyári délutánra, amikor vártam őket haza, elbeszélésükre Horthyról, aki szalutálva fogadta Müllerék kocsisának köszönését. Érdekes, de kevésbé meglepő, hogy egy másik hídavatásra is emlékszem, a dunaföldvárira. A rádió közvetítette, aztán a nagy vihar miatt megszakadt a közvetítés, dörgött, villámlott, zuhogott az eső, hamarosan nálunk is.” Gyerekkoromban, ha sikerült rávennem, rajzoljon valamit, szinte mindig hidat rajzolt. Három félkör egy vízszintes vonalon. Ha egy kicsit akadékoskodtam, berácsozta, majd lerajzolta fordítva is. Ez a híd tükörképe, oktatott, ahogy a Tiszában látszik. A Vérke-hidat, a Pinka-hidat is tudta. Emlékszem, együtt láttuk a Tízezer napot, a híres képet, ahogy átkel a ménes a hídon. Az ugi híd! – böktem oldalba. Inkább a tiszafüredi, mondta. Az volt, dörmögte szakállába Sára Sándor, az operatőr, amikor rákérdeztem. „Régi játékom a tükör. A hálószobai hármas tükör két oldalsó részének behajlításával különféle szögekben való elhajlításával meg tudtam többszörözni magamat. Nagyon élveztem. Tükörbeli képmásomat különben Pali bának hívtam.” A Memoárban a szülőfalu helyszínei már keveredni kezdtek az olvasott könyvek helyszíneivel. „Az árnyas udvar, a fasor képe élénken él bennem az olvasmányokból fölidézve, furcsa módon fölidéződve olyankor is, ha az olvasott mű egyáltalán nem kívánja hasonló helyszín elképzelését. A leírásokat átfutom, azok csak zavarnának a bennem eleve adott környezet elképzelésében.” A Memoár elsőként egy képregényt említ: Józsi bácsi, Willy Imre és Dick kalandjai. A dán eredetiből magyarított komikszot az 1924 és 1927 közt megjelenő Áller Képes Családi Lap jában közölték, vagyis aligha járt még iskolába, amikor olvasta. Vagy csak nézegette? „Ha Anyuka után sírtam este, lefekvés után, azzal csitítgattak: a piros könyvet olvassa a másik szobában. A piros könyv Jókai volt, a centenáriumi kiadás, egyidős velem, minthogy én meg 100 évvel vagyok fiatalabb Jókainál.” A piros könyvek most az én pol comon állnak, az első lapokra ütött lila pecséten nagyapám neve, ami ugyanaz, mint az enyém. A hatvanas évek elején indult meg Jókai műveinek kritikai kiadá-
