Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról I.
45 sa apám egykori kollégiumi szobatársa, Nagy Miklós vezetésével. Ahogy lehetett, apámat is bevonta a munkába. Gyanítom, már korábban is bízott rá lektorálandó könyveket, akkor, amikor még – szilenciumra kárhoztatva – hivatalosan nem dolgozhatott volna, különben miért jegyeztem volna meg a gyakran hallott, s gyermeki képzeletemet annyira foglalkoztató kifejezést: feketemunka. Leginkább a Mire megvénülünk re emlékszem. Apu olvassa, anyu egy másik kiadásban ellen őrzi, aztán anyu olvas és apu ellenőriz. A kritikai kiadáshoz kell összevetni a szövegváltozatokat. Nagymamával hallgatjuk, aztán levonjuk az erkölcsi tanulságokat. Nagymama közben horgol, hímez vagy fonalat gombolyít. Előrenyújtott karjaimról motringként tekeredik Loránd és Dezső története. Meséltem egyszer Ács Margitnak a gyerekkorban hallott Jókaikról. Most már értem, kiáltott fel, honnan jönnek a könyveid. Az anekdotikus meseszövés. A labirintus szerkezet. A történelmi háttér. Színtiszta Jókai! Hősiesen elolvasta több írásomat, ráadásul képernyőn, mielőtt megjelentek volna. (Az a hír járja, hogy Mara volt, aki szerkesztőként először figyelt föl a Sorstalanság ra). Ideírok egy köszönetet, hátha majd olvasod ezt is. „Úgy gondolom, Csépán nekünk volt a legtöbb könyvünk.” A piros könyvet bújó nagyanyám mellett nagyapám is szerethetett olvasni. Egy díszes kiadvány, az Erdélyi Helikon Aranykönyve szerint buzgón támogatta az erdélyi könyvkiadást, s a Szépmíves Céh kopottá olvasott könyveibe is kettőnk egyazon neve van bepecsé telve. Bánfy, Kós, Tamási, Nyírő, Makkai, Szántó. Jegyzőként a hivatalos nyomtatványokat Gyomáról rendelte, Kner Izidortól, majd fiaitól, Endrétől és Imrétől, akik mint törzsvásárlónak, megküldték neki a nyomda ajándék könyvsorozatát is, a két háború közti nyomdászat tipográfiai remekeit. 1991-ben, amikor New Yorkban megismerkedtem Andrew Knerrel, a Print magazin akkori főszerkesztőjével, meghatottan nyugtázta, hogy apja és nagyapja munkái ott sorakoznak a könyvespolcunkon. A Memoár a Magyar Klasszikusok at is említi, Petőfivel, Arannyal, Vörösmartyval kezdve. Hogy a családban napi olvasmányok voltak, arra könnyű következtetni, kisgyerekkoromban nagymamám könyv nélkül mondta a versek zömét. Kívülről tudta például az egész Toldi t, onnan, hogy „ Ég a napmelegtől...”, odáig, hogy „ egész világ ökre... ” Esett már szó a menekülésről és a visszatérésről, „a kifosztott, tönkretett jegy zőlakás lakhatatlanná vált..., de a könyveink nagyobb része előkerült, némelyik erősen megrongálva.” A magukkal menekített kötetek viszont elvesztek, csak Szerb Antal Magyar irodalomtörténete maradt meg, egy rokon talált rá évtizedekkel később, én is emlékszem rá, amikor visszaadta. Most én őrzöm, idemásolom a beírását: Lacikánknak szeretettel, Anyu és Apu. Csépa, 1941. dec. 25. Alighanem jól kiismerte magát a falu könyvespolcai közt, s jól ismerte a csépai olvasókat is. 1948-ban, már a Válasz folyóirat szociográfiai programjának része ként kapta a megbízást – vagy talán maga ajánlkozott rá –, tanulmányt írna Egy alföldi falu „intelligenciájának”olvasmányai címmel. A falu, noha a nevét nem írja le, természetesen Csépa. Az alcím szerint „a két háború közti időtől napjainkig” tart a vizsgálódás, s kiderül az olvasóközönségről, azaz a falu értelmiségéről, hogy legnagyobb része az első háború után került oda, vagyis trianoni menekültként sorstársat is láttak egymásban a könyvekbe temetkező vagy azokkal tüntető csa-
