Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról I.
43 szökött Magyarországra. Nem lehetett nehéz, a csehek örültek neki, ha minél több magyar hagyja el az általuk megszállt területet. Arról már volt szó, hogy Csépán kapott mun kát, azt meg, hogy Szombathelyen tartották az eljegyzésüket (valamikor 1921-ben), majd Izsnyétén az esküvőjüket (21 karácsonyán), csak azért írom, hátha egyszer sikerül valami szövevényes regény-hátteret kieszelnem ehhez a hosz szúkat lépő cikcakk szerelemhez. Barkaszó – Csépa – Debrecen – Szombathely – Izsnyéte. Ma sem lenne könnyű végigcikázni a sokszögön, amelynek a légátlója is legalább 600 km, de akkor, a szétszaggatott országban, a háború, a proletárdiktatúra, a román megszállás után, a vissza-visszahullámzó spanyolnátha közepette kaland lehetett a javából. Az atmoszféra adott, a részleteket nekem kell kitalálnom, mert már nem kérdezhetek meg senkit. 1922-ben megszületett Magdika, aki két év múlva lenne százéves, de a kettőt sem érte meg. Egy több csecsemőt elvivő járványban 1923-ban halt meg – írja apám, de nagymama, úgy emlékszem, a „spa nyolt” emlegette. Egyke maradtam – teszi hozzá apu. Itt vagyok a csépai temetőben, évente egyszer-kétszer lejövök, mostanában többször is, szétrágta a sírbokrokat a puszpángmoly, újakat kell nevelni. Keresném a kertet is, ahol a csapot nyitogattam. Nem találom. Nem apám szülőházának a kertje, nem is azé a házé, ahol felnőtt. Az a Kossuth utca 417. alatt volt. Memoárjában ezt nevezi meg, jobb híján, „szülőházként”, mert erre tud emlékezni, noha az emlékezésbe keserűség vegyül. 19 éves múltam, amikor 1944. október 6-án (ha jól emlékszem a napra) „elmenekültünk” onnan. Azóta sem jártam ott, későbbi csépai tartózkodásaim során sem mentem be az udvarára se. A távozást éreztem-e, éreztük-e szégyenletesnek, a tönkretett lakás látványa taszított-e bennünket – nem tudom. Mert apám meg anyám se járt oda vissza. A már csak az emlékezetemben található vízcsapos kert egy hatalmas, csatos szandálban járó, térdnadrágos, szigorú bácsié, Pap Domokosé, hozzájuk költözött bérlőként nagyanyám a férje halála után. Apám akkor már csak látogatóba járt haza, olykor úgy, hogy a feleségét és a fiát, azaz engem is magával vitt. Vonattal jöttünk – írja –, mert persze már az is van, s este villanynál ülünk, mert azt is bevezet ték. Megkeresem a neten, a Csépát érintő Kiskunfélegyháza–Kunszentmárton vasútvonalat 1952. május 18-án adták át, a villanyt pedig a hároméves terv során (1947–1949) vezették be. Hogy a térde, vagyis a szemmagasságom fölött milyen lehetett Domokos bácsi, nem nagyon emlékszem, talán nem is láttam, mert hanyatt-homlok menekültem, ha rejtekhelyéről előcsattogott, ellenőrzendő, miféle csínyt teszek éppen. A házra sem emlékszem, a kép, ami olykor mégis fölmerül, inkább apám feljegyzésén alapul, ám ő a „szülőházat”, a Kossuth utcait mutatja be, hosszan, oldalakon át, és érzékletesen. Nagyon hiányozhatott neki, öregemberként arról ábrándozott, eladja kecskeméti lakását, s az árából Csépán vesz házat. Nem tudom megállni, hogy néhány hívó szót, mondatot ide ne másoljak. L alakú vályogház, az utcai felől kitéglázva. A kertre nyitott folyosón zöldpiros cementlapok. A madármintás fallal szemközt leng a hinta. István-estekre befűtött cserépkályha. Zongora a nappaliban. A kertben muskátli, porcsin, ciprusok. Vadgesztenye, juhar, sárga orgona. A vízelvezető csatorna. „Nyaranta ez a csatorna kedves játszóhelyem volt, gátakat építettem bele, hol itt, hol ott földuzzasztva a
