Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról I.
42 hogy ne férjek hozzá. Ha tehetném, naphosszat a vízcsapot nyitogatnám. Apám Csépán született, második gyerek volt, mégis egyke, a nővérét elvitte a spanyolnátha. A katolikus temető hátsó szögletében van néhány református sír, ott fekszik Magdika, élt egy évet. Az apja, a nagyapám, középen, a nagykereszt mellett. A felirat szerint ny. főjegyző. Két évvel azelőtt halt meg, hogy megszülettem. Nagyanyám Csépán maradt, ahol otthon érezte magát, szinte mindenkit ismert, holott már asszonyként került oda. Beregből jöttek, egyetlen szóval elmondható, miért: Trianon. Azért Csépára mentek, mert nagyapámnak ott ajánlottak munkát. Helyettes főjegyző lett, majd 1922. április 8-án „egyhangú felkiáltással” választották meg főjegyzőnek. Ezt már egy másik lapról olvasom, amit könnyebb kibetűzni, mert írógéppel írta, az apja életrajzából. Tudom, szívesebben venné, ha inkább róla, a nagyapámról írnék, meg is teszem, idemásolok néhány sort, hiszen épp most van a századik évforduló, mindenki trianonozik köröttem, s ami nekem személyesen érdekes, az talán néhány kutató számára történelmi adalék lehet. Szóval a nagypapa, akit Orosz Istvánnak hívtak (apámat kivéve minden fölmenőm Orosz István volt, és szintén az ő kivételével mindnyájan görögkatolikusok), Mezőkaszonyban született, de 1902-ben, amikor a munkácsi gimnáziumba beíratták, már bizonyára Barkaszón laktak, mert Kaszonyhoz a beregszászi gimnázium lett volna közelebb. Rossz tanuló, de kiváló tornász volt. Emlegette, hogy egy tornaversenyen egy barátjával bemutatott gyakorlatukat cirkuszba illő mutatványnak minősítették: egyikük a korlát egyik, másikuk a másik oldaláról indult el kézállásban, s középen megkerülték egymást. 1910-ben az érettségin latinból megbukott. (Ugye nem baj, apu, ha közbeszú rom, hogy a fiából – belőled – latin szakos tanár lett?) 1910–11-ben a Máramaros megyei Mojszénban (Majszinban?) volt jegyzőgyakornok, 1911–12-ben már érvényes érettségi bizonyítvány birtokában végezte el Budapesten a községi közigazgatási tanfolyamot. Utána helyettes segédjegyző Nagydobronyban, segédjegyző az Ugocsa megyei Fancsikán. A világháború kitörésekor az orosz harctérre került, s már az első csaták egyikében, Ravaruszkánál megsebesült (láblövés), az ausztriai Welsbe került kórházba ... később nem hívták be: a közigazgatásban nagyobb szükség volt rá. Előbb Fancsikán körjegyző, majd Magyarkomjáton vezető jegyző lett. A csehek bevonulása után,1919 októberében letartóztatták, mert nagyobb nyilvánosság előtt azt hangoztatta, hogy a békeszerződés Ung, Bereg és Ugocsa megye déli részét, ezt a színmagyar területet nem szakíthatja el Magyarországtól. (Az ott vezető Szlovákiát Romániával összekötő vasútvonal miatt kapták meg a csehek!) Ungváron a vizsgálóbíró azzal fenyegette, hogy kivégezteti. Azt felelte, hogy nem teheti, mert most olvasta egy plakáton, hogy a csehszlovák köztársaságban eltörölték a halálbüntetést. Végül szülei falujába, Barkaszóra internálták azzal a meghagyással, hogy a falut csak a csendőrség engedélyével hagyhatja el. Erre is volt ellenvetése: Barkaszón nincs is csendőrség. Hogy a lakhelyelhagyási tilalommal sújtott Orosz István karácsony táján mégis elhagyta Barkaszót, az már a családi legendárium alapján is tudható. Átgyalogolt Izsnyétére, azt hallotta ugyanis, hogy az ottani református papnak szép lányai vannak. Barkaszó légvonalban 6-7 kilométerre van Izsnyététől, de a földúton legalább 10. Úgy látszik, meggyógyult a lába. A szíve viszont odalett: azt mondta útitársának, a barkaszói tanítónak: vagy Süttő Duci lesz a feleségem, vagy senki. Ez a mondat apámnál is így van. Folytassa is ő: 1920 áprilisában a kaszonyi hegyen át
