Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról I.
41 ra emlékszem, meg persze az építkezés körülményeire. Az utca felől közeli dörrenések hallatszottak, anyámmal a belső szobában, egy sarokrekamién hasaltunk, apám a külső szoba ablakából leste az utcát. Nagysokára, amikor elcsöndesült a fegyverropogás és kimehettünk a fényre, készen állt a legcsodásabb építmény, amit valaha láttam. Színes tornyok, oszlopok, lépcsők tökéletes rendszere, amelyben mindegyik kockának pontos helye volt. Ma is fel tudom idézni mit gondoltam: ha az a hosszú bujdoklás, szőnyegen kuporgás volt mindennek az ára, és az ágyúdörgés ijedelme, akkor is megérte. Azóta tudom, hogy a műalkotásoknak mindig van valami ellentételezése, nem ajándék, meg kell szenvedni értük. Aztán odakint a golyó lyuggatta házfalakban, kidőlt kapukban, beomlott tetőkben máris elméletem igazolását láttam. Szüleim fojtott, izgatott beszélgetésére nem nagyon figyeltem, talán nem is értettem volna meg, így csak jóval később tudatosult bennem a másik összetevő, a transzcendens elem. A titokzatos, a megtervezhetetlen. Apám csak akkor, csak ott válhatott művésszé, a szememben az is maradt, noha soha többé nem játszott építőkockákkal. Megkeresem az emlékiratban a forradalom kezdetét, nincs szó a kockákról, de még a születésnapomról sem. Nem esik jól, de meg lehet érteni, egy forradalom kirobbanásával mégsem versenyezhetek. „20-án fenn voltam Pesten a Katona József Színházban Németh László Galilei-jének bemutatóján. Katona Piroska szervezésében többen is fölmentünk. A bemutató hangulatát izzították a lengyel eseményekről érkező hírek. (Úgy képzelem, hogy ott Pesten vásárolta meg az ajándéknak szánt építőkockákat is.) A 23-i pesti eseményekről csak 24-én reggel értesültünk a rádióból. Kecskeméten még nyugalom volt, tanítottunk is. A következő napokban volt némi lövöldözés, de nem tudtuk, ki lő, kire lő, miért lő. Úgy látszott akkor, Nagy Imre miniszterelnökségével, majd azzal, hogy Kádár került a párt élére, megoldódik a helyzet. Otthon ültünk, számba vettük élelmiszertartalékunkat, vártunk.” A rádióra emlékszem legélesebben, ahogy az állomáskereső függőleges pálcikája föl-le futkos a zölden világító feliratok közt. Olvasni még nem tudok, de azt már tudom, hova kell tekerni a pálcát, ha sípolást, ha recsegést, meg ha magyar beszédet akarok hallani. A rádió abban a szobában van, ahol a kockavár épült, nem emlékszem, mi lett vele, ki és mikor bontotta le. Amikor apuért jönnek, már nem áll. Éjszaka van, a nyomozó kiemel az ágyból, hogy a másik benézhessen az ágyneműtartóba. Apu persze nincs a sezlonban, Csépán van, oda kell érte menni, el is indul az egyik autó. Onnan tudható, hogy megtalálták, hogy itthon, Kecskeméten, a Hargita utcában lekapcsolja házunkra világító reflektorát a GAZ. Csépa, a szülőfalu, a menekülés helye, olykor a menekülés jelképe is. Nem csak az ’57-es letartóztatást odázza el néhány órával a csépai szökés, az első behívókat is a csépai községházán teljesített munkaszolgálat örvén ússza meg, aztán én is a képbe kerülök: „54 nyara ... ekkor volt a nagy kecskeméti gyermekparalízis-jár vány. Istvánt Csépára menekítettük.” A Memoár első, talán legbővebb fejezetének a címe Csépa. 1986 júliusa és decem bere közt írta. Falu a Tiszazugban. Nagyközség. Talán az első apámmal kapcsolatos emlékeim is Csépáról valók, s alighanem az 54-es karantén időszakából. Nyár van, nagy levelű zöldségek burjánzanak a téglákból rakott járda mentén. A kerti csap nyitó kerekére egy zománcozott bádogbögre van kötözve,
