Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Clemens J. Setz: A Jézuska (fordította: Tatár Sándor)
12 – De gondoljátok meg – mondta –, erre később is fog emlékezni; a Jézuskára. – Pfff, haha, ojjé! Renate is nevetett, de kisebb meggyőződéssel. – Szép tőlünk, hogy megtesszük – mondta Dr. Korleuthner. – Az előbb itt volt az udvarban a Mareen papája – tájékoztatta a nővérét Renate –, láttam, amikor felállította ezt a cuccot. – Tök izgi – mondta Juliane. – De nyugodtan mehetsz – mondta Dr. Korleuthner. – Elintézzük ezt itt ketten is. Teljesen hamisan csengett a mondat; ki a fene mond ilyet? – De biztosan ismered a Mareent – ismételte Renate. Juliane megszívta és összeráncolta az orrát. Sírt? Nem, csak a hideg. – Mások itt ci driznek, csak mert ők ott lent... – mondta. – Ő az, aki olyan halálos beteg? – Ki beteg? – kérdezte elszörnyedve Renate. – Senki – visszakozott gyorsan a nővére. – Tévedtem. Minden oké. Dr. Korleuthner döbbenten követte a párbeszédet. Nem tudta, hogyan reagáljon. Egy autó húzott el azt utcán; hangos rap dőlt belőle. És ha egyáltalán nem jön sms ? Mostanra besötétedett. Dr. Korleuthnernek eszé be jutott a négy lövész esete egy pár héttel korábban sugárzott dokumentumfilmből. Az Ohio állambeli Daytonban négy fiatalkorú kitervelt egy iskolai vérengzést. Négy ponton helyezkedtek tüzelőállásba irányzófegyvereikkel az iskolaudvar körül. Egy megbeszélt jelre kellett volna elkezdődnie a tüzelésnek. Csakhogy egyikük sem küldte el az sms -t. Elfelejtették előzőleg megbeszélni, melyikük adja meg a jelet. Így aztán nem történt semmi, és másnap reggel egyszerűen találkoztak az iskolában. Izgalmas interjúkat vágtak be tanárokkal és diákokkal. De miért jut eszembe ilyesmi? Biztos a távolságról a szemközti dombig. De hát mi fénnyel lövünk. – Akkor hát – mondta. De Juliane nem adta vissza a távkapcsolót. Lehet, hogy megint kihagyták a buliból, mint tavaly? Dr. Korleuthner jól emlékezett még az akkori dr ámára; ahogyan utánaszaladt a bömbölő Julianénak, győzködve, hogy biztosan semmi személyreszóló nincs a dologban. De aztán eszébe jutott. De mennyire, hogy valami személyreszóló volt, miért kéne az ellenkezőjét állítani; ebben a korban nincs is semmi más, csak személyreszóló, pont ez a fantasztikus ajándék az egészben; erre a lánya csak később fog rájönni. Hagyd, hadd sírjon, sírni fontos és jótétemény. Még ér saját magának ennyit. – Mi lesz, ha egyáltalán nem írnak? – kérdezte Juliane. Kezdte fölvillanyozni a lehetőség. A távkapcsoló gombján nyugtatta a hüvelykujját. – Ezt már megbeszéltük – mondta halkan Renate. Dr. Korleuthner ismét meg volt döbbenve. Mit lehetett volna mondani erre? Senki nem beszélt meg semmit. A lányok felváltva produkáltak kis alternatív valóságokat, ez lenyűgöző volt. De aztán rájött, hogy Renate azt akarta, maga
