Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 10. szám - Muhel Gábor: A hagyományvesztés identitásformáló szerepe József Attila művészetbölcseletének kialakításában
44 magyar szegénység magába zárt világa, mely testiek tekintetében csak a mától a holnapig elegendő kenyér vágyáig engedte elnyújtózni az embereket, lelkiek dolgában pedig olyan szűk határt szabott nekik, hogy például őt soha nem szólították Attilának, hanem egyszerűen csak Pistának, mert már ebben a szokatlan névben is valami számukra tilalmas előkelősködés ízét érezték meg. [...] Ennek a sorsnak elkötelező élményei elkísérték őt egész életén keresztül. [...] Így történt, hogy amikor erről az »új népről, másfajta rajról« kezdett komor zengésű, kemény énekeket mondani a munkásságról – nemcsak ennek a társadalmi osztálynak vágyait s akaratát fogalmazta meg, hanem az egész évszázados, ősi magyar szegénységet.”3 Ebből a szempontból kiemelten fontos, hogy az a hagyomány, amibe az ember szocializálódik, „elsődleges az egyéni gondolkodáshoz képest. Az ember beleszületik egy tradícióba, s attól fogva intellektuális sorsa szinte meg van írva. A legalapvetőbb kérdéseket a tradíció maga megválaszolja, s egyúttal meghatározza azoknak a kérdéseknek a körét is, amelyeket érdemes egyáltalán feltenni. Az egyéni cselekvések, az intellektuális teljesítmények, a történelem menete, a jó és a rossz, a szép és a csúf stb. csak a tradíció vonatkoztatási rendszerén belül bírnak értelemmel és jelentőséggel. De a tradíció egyúttal börtön is, melyből nem lehet kitörni.”4 Ha tehát az ember valamilyen okból kikerül ebből a hagyományból, akkor általában elveszíti a biztonság érzetét is, ami rendszererint belső feszültséghez és szoron gáshoz vezet.5 Van azonban egy fontos hozadéka is: a k ívülre kerülés lehető séget ad arra, hogy több, egymással gyakran szembenálló, polemizáló tradícióval ismerkedjen meg, ami többek között azért is hasznos, mert sokkal nagyobb rálátás nyílik ezekre a benne élők nézőpontjához képest. A tradíciók ugyanis – mint Feyerabend mondja – csak egymás segítségével leírhatók, összevethetők és átláthatók.6 Mindez József Attila esetében azt is jelenti, hogy „ha legszemélyesebb élményeiről ír is, a teljes emberi léttel – illetve hiányával – néz szembe, s megfordítva: például amikor osztálya egészének történelmi-társadalmi létét igyekszik átélni, az éppen olyan személyes élményeként jelenik meg, mint a gyerekkorban elszenvedett verések emléke, szeretetlensége, árvasága. A személyes sors egy-egy mozzanata így szimbolikussá válik költészetében, mint ahogy a sorsszerű-személyestől a társadalmiig ível a gyermekmotívum újra- és újraírása, a felnőttség keresése és vállalása, vagy az újraszületés-újrateremtődés gondolata, az »új világ« motívuma.”7 Ne feledjük azonban, hogy a hagyományvesztés eredménye többnyire egy egyedi gondolati szerkezet, hiszen minden tradícióvesztés más és más. Már Lengyel András is rámutatott, hogy „József Attila gondolkodásának specifikumát is az ő egyedi – sajátos szociológiai inkongruenciaként leírható – élethelyzetté alakulása teremtette meg. E folyamatban minden jel szerint, első fázisban Makai Ödönnek jutott a kulcsszerep.”8 A következő fázis a Vágó Márta-3 Darvas József: Emlékbeszéd József Attiláról. = Kelet Népe, 1939. dec. 15. 10. 4 Forrai Gábor: Paul Feyerabend (1924–1994). = Replika, 13–14. sz. 11. 5 „Amikor a hagyomány-értelem kontinuitása földcsuszamlásszerű töréseket szenved, amikor az áthagyomá nyozottak értelemvesztése, kiüresedése, talajtalanná válása egyre általánosabb tapasztalattá válik, természetszerűleg tör felszínre a múlttal való kritikai szembenézés igénye.” (In: Nyírő Miklós (szerk.): Filozófia mint de(kon)strukció. Heidegger és Derrida. L’Harmattan. Bp. 2009) 6 Forrai Gábor: i. m. 11. József Attila saját szociális tradícióvesztésére így emlékezik vissza 1936 máju sában az Átmentem a Párisiba című önanalizáló szövegében, amikor a nővére férjénél töltött idősza kot eleveníti fel: „lényegében fogalmam sincs arról, hogy mi történt velem a Makaiéknál – nekem volt azelőtt egy valamennyire valóságos világom, ebből kiestem a Makaiéknál, s nem jött helyébe másik”. (In: Horváth Iván – Tverdota György: „Miért fáj ma is.” Az ismeretlen József Attila. Bp. 1992. 391.) 7 Szigeti Lajos Sándor: Hiánytudat és teljességigény József Attila költészetében. In: „A mindenséggel mérd magad!” Tanulmányok József Attiláról. (Szerk. B. Csáky Edit.) Akadémiai. Bp. 1983. 88. 8 Lengyel András: Az „elrejtőzött világegész” keresése. József Attila gondolkodói alkatáról. In: Szigeti Lajos Sándor (szerk. ): „Modernnek kell lenni mindenestül” (?) Irodalom, értelmezés, történetiség. Modern Magyar Irodalmi Tanszék. JATE Press. Szeged. 1996. 193.
