Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Pikó András Gáspár: Tavalyi hóban megfáznak a Múzsák (Várady Szabolcs: De mennyire)
123 házibulik kapcsán felhozott, azóta is gabalyodó szerelmi-magánéleti szálakra a mából visszatekintő Errata . „ Hogy is hívták azt a kis dán falut? ” – indítja az emlékezést a kötet első ciklusa, a Vagy megvolt valóban nyitóverse, majd a fen tieken túl házasságot, munkát, folyóirat megszűnését és ottani halott kollégát – Réz Ádámot – felidéző versek után az 1970-es keltezésű, a Petri-kölcsönhatás egyik mintadarabjának tekinthető Búcsú helyett tel zár: „ Elmenni vissza vis z szamenni / ahova nincs visszaút / Felel a kérdezetlen semmi ”. Ugyanilyen időren diséget működtet a második, az író barátokat sorra vevő Ha ott is: itt ciklus: növekvő sorrendű kerek születésnapok köszöntői, majd visszafelé: az egyre régebb óta halott pályatársak emlékversei következnek egymás után. Egyben stílusgyakorlatok is: parafrázisok, imitációk, a címzett (vagy maga Várady) valamelyik művéből sorokat átvevő (TD – 80 , vagy a Lator Lászlónak szóló A kilencvenedikre), vagy annak olvasását tematizáló (ugyancsak TD – 80 ), sok belső utalást működtető művek olvashatók itt – odáig menően, hogy az Esterházy Péterrel közös utazás első felét prózában meséli el az EP -vel Vilenicában. A latinos műveltségű, Catullust és Horatius-epistulákat fordító Várady esetében a neoterikusok óta ki-kiújuló hagyományba való csatlakozás háríthatja az egyszerű belterjesség vádját – ugyanakkor a szentimentalitásét, a túlcsordulóan, öncélúan személyes nosztalgiázásét nem. Köszöntő helyett magán jelleg – foglalja össze a ciklus nagy részének fő problémáját az egyik verscím, majd a szöveg szemlélteti is magán: „[...] és a nyáron / hallgatjuk majd megint Haydnt Eszterházán, / és a Polgármesterbe megyünk vacsorázni / Fertőszéplakra, ahogy Géza szeretné”. A korábbi verses levelezőlapok, küldemények – melyeket az A rejtett kijárat leghátulján, „ Egyebek ” címszó alatt lehetett olvasni – önfeledt, sziporkázó nyelvi virtuozitásából visszaköszön valami a Szappanbuborékok WS emlékezetére című rövid gyűjteményben ( „ Áll az utcán tróheus / z öld a hullám itt a busz” ) és megvillan a lehengerlően bumfordi humor a Dezső, hetven ben is („Nincs, aki megvéd. / Talán a medvéd. ”), de többségében fáradt, közhelyes öreg ség-retorikával operáló versek olvashatók itt, melyek a minden szempontból eltúlzott személyes jelleg miatt – neoterikusok ide vagy oda – valóban furcsán hatnak egy „komoly” kötetben. Ez a fő probléma az első ciklus verseivel is: a régi nevek, emlékek sorjázása nem lényegül át, nem tud elég meggyőző erővel poétikává összeállni. Pedig a koncepciózus ív kirajzolódik: hihető, hogy az ember napjai „legszebbikének” emlékéhez csak a kívülről használhatatlan, intim információk vezethetnek el, sőt, maga az emlék is ilyenekből áll össze. Az olyan fogások, mint a – Krupp József által észlelt4 – kötetcím eltérő értelmű szerepeltetése a kötet elején-végén, vagy a gyakori kérdező szerkezetek – emlék szel még, hová lett, hol van , hová tűnt , hova lesz, hol rontottam el – tanúskodnak Várady sokat méltatott költői tudatosságának hiánytalan jelenlétéről. De az olyan sorok, mint a „Hát öregem, Péter, ha te, akkor vén vagyok én is ” ( Ha ott: itt is ), vagy a – nők kapcsán elkiáltott, ráadásul verset záró – „Istenem, milyen bonyo lultak vagytok, / én meg milyen hülye! ” ( Emléksorok egy régi felsülésre ) még akkor is 4 Krupp József, „Hátha úgy van: Várady Szabolcs: De mennyire”, Jelenkor , 9. sz. (2019): 1000–1005., 1001.
