Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Pikó András Gáspár: Tavalyi hóban megfáznak a Múzsák (Várady Szabolcs: De mennyire)
124 illúziórombolóan hatnának, ha jóval kevesebb volna belőlük. A dialogikusság5 lejön szerzők és versek közül a hétköznapi beszélgetések szintjére („Tényleg, hogy telt a nyár?” – Mondd csak ), de hiába, ha ugyanolyan tét nélküli marad, mint a fentebb már említett Petri-allúzió. Minden írástudás ellenére nem kapnak tényleges aktualitást a jól ismert témák. Múzsa csókja helyett a régi lányok csókjának emlékével kell beérnünk. Ahol viszont az ihlet megvillan, ott a mesteri formatudás kulcsfontosságú alapot biztosít. Az F.G. című cossante például drámai erővel idézi meg a halott barát alakját, a forma sajátossága – rövidebb, egymással összerímelő strófazáró sorok – által az elfogyó szavak képzetét is behozva. Ugyanez mondható el a Jékely Zoltán emlékének ajánlott Éjszakai járat ról, mely szintén nem hoz új tematikát, de a dolgok után levést, a halott mester megszólítását, egyáltalán: a halál, vagy a Vágy villamosa -párhuzamra játszó villamos motívumait Várady ámulatba ejtő költőiséggel mozgatja és rímelteti egymásra: „Duhaj kedélyünk elavulva, / szánkban gyülemlő fémes íz, / s évek, napok, egy óra múlva? / benyel a kitátott remíz, / az örök éj bozontú vulva.” Az időskori szerelem megéneklése pedig olyan eleven, ihletett verseket eredményez, hogy kétség sem fér hozzá: elérhetőek a Múzsák, csókra is hajlandóak, csak nem az anyjuknál kell kopogni – vagy legalábbis ritkábban. Jó továbbá a Várady jellemző álom-versei közé sorolható Titkos tudomány , valamint a kötetet záró, Kőrizs Imrének címzett, látszólag kötetlenül sztorizó-emlékező Sermo – vagy epistula inkább?, amely horatiusi fanyar derűvel számol be jól sike rült Horatius-fordításokról – kettőt meg is idézve – és mindenről, ami csak róluk eszébe jut. Az, hogy a kötet elején feltett kérdésre, amely az egykor látott kaliforniai „kis dán falu” (a De mennyire madeleine-süteménye) nevét tudakolja, szintén ennek a gyümölcstál-bőségűen beszédes versnek a végén, mintegy véletlenül ugrik be a válasz, valahol szemléletes lehet az aktuális köteten túl Várady egész költői életművére nézve. Nem baj, ha az egyik legfőbb téma a költő-barátokkal való, örökké folytatódó beszélgetés, nem feltétlenül csontosodnak be a klasszikus formák, nem veszít frissességéből sem az antik hagyomány, sem az angolszász elegancia. De az elengedett, laza, játékos önfeledtség, az akár pimaszságba, néha trágár hangnembe is bele-belecsippentő humor, egyáltalán: Várady költői karakterének, egyéniségének infernális kamasz-oldala sokkal több szabadságot, támogatást, kiteljesedési teret és lehetőséget igényelt volna – és igényel most is. Érthetőek Várady – írásban is kifejtett6 – elgondolásai a műfaji hierarchiákról, de ezzel együtt is túlzásnak tűnik, hogy annyi frenetikus versküldemény, epigramma, mondóka, dalszöveg, feladatvers, bökvers, limerik került az A rejtett kijárat végére, az Egyebek címszó alá. Mintha Edgar Lee Masters rendelné életműve „komolytalan” részéhez a (mégoly grandiózus és egységes) Spoon River-i holtak at, vagy a – pont ezen tónuson megidézett – Weöres a Rongyszőnyeg és a Magyar etűdök darabjait. Nincs szó méltatlanul elvi -5 Krupp J., „Hátha úgy van...” 1001. 6 Ld. főként: Várady Szabolcs, „Humoros magyar költészet”, „Költők játékai” in: Várady Szabolcs, „A rejtett kijárat” (Budapest, Európa Könyvkiadó, 2003) 347–355., 356–359.
