Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - A. Gergely András: A regények teste a testek regényeiről (Képtelenül képes asszociációk az újabb regényáradatból)
101 ménységű emlékezeti anyagába: a köznapi rítusok ritmusa a nagymama bűvöléseivel és szabályalkotó morális meséivel, az iskola és a kortársak hamistudati kitettségével kontrasztban éppúgy a szabályszerűségek Rendje, mint a traumák bekövetkezésének bármikor lehetségessége. Az elmúlt háborúk és a jelenkoriak, a személyesek és a köztörténetiek, az emlékezetiek és az érzelmiek épp olyan terápiás eszköztár részei, mint a felejtések, lemondások, veszteségek, történelmek zúzós tömege. Emma otthonos szeretetté formálódó otthontalansága a bizonytalanságok eufóriájában keményedik akarattá, „csakazértis önmagam leszek, csakazértis szabad leszek” elszántságává, a tenyerembe tűt magam szúrok, hogy tanuljam a fájdalmat és akaratot szomorúságává: „Nagymama azt mondja, megér tettem a lényeget, vagy mindig is tudtam. A fájdalom segít emlékezni, de úgy, hogy mégse csak a fájdalomra emlékszünk, hanem mindenre, mert muszáj mindenre emlékezni, mert csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk, az nincs többet, eltűnik a múltból, eltűnik a világból” . A fényképek és tárgyak belső és jelentéses rendje a szembesülés és tanulás eszköze, de a biztonság és személyes szabadság, a saját határok tájfutási terepe is: „Nagymama megszólal, azt mondja, húzzam csak, ne féljek. Ez csak egy agyag ember, úgy hívják, Földcsontja. A szolgánk lesz, a fáskamránkban fog lakni, azért hívtuk, hogy vigyázzon ránk” . De amikor már sem az agyagember „házi gólem” mivolta, sem a diófa titkai nem kínálnak megértést, még mindig ott marad a megfigyelés bátorsága és a kérdezés joga: „Rám néz, azt mondja, lehet, hogy így volt, és lehet, hogy nem, de akárhogy is próbálja eldönteni, nem tudja megmondani, melyik az igazság.” Az igazságnál igaztalanabb meg nemigen van, a nagymamával kötött vérszerződés és a beavatottság folytonossága viszont tovaterelik a regényt az önismeret varázslata és a biztos világkép „prímszámokra építésének” biztonsága felé. A filmszerűen leíró szövegvilág éppen Dragomán nyelvi leleményével és teremtő képzeletével lesz oly módon szinte nyolcvan tüneményes novellára szabdalt, kis hangyajelekkel elválasztott nagyregény, hogy időisége minduntalan jövőfókuszú jelen és folytonos múlt között lengedez. A fénykép, az illatjegyzet, a máglyákon átívelő jelenképzetek is éppúgy jelentéses jelek, mint a maradékok törmelékei: „a máglya helyén nem maradt semmi más, csak kormos üvegszilánkok...”; „ Azt mondom, nincs igazság, pont úgy, ahogy Apa mondta volna...”; „ ide olyanok járnak, akik szeret nek rajzolni, olyanok, akik maguktól is tudnak dolgozni, nem csak akkor, ha megmondják nekik, hogy mit csináljanak...”. Dragomán a kibírhatatlanul édes létek és ízek csípősségétől a sorstalanság rettenetéig ívelő térben szerepelteti Emmát, amivel épp a múltbeli és a jelenmúltként átélhető közötti mágikus lét sebezhetőségét, kitettségét sugallja mesterien, nyelvileg is minden diktatúrával, terrorral és félelemmel szembefutva. Emma lassuló futása és rádöbbenése a kíméletlenség rókacsapda-rejtetten nyilvános drámájára, szabadító lelke és a diktatorikus lét elleni őslázadása olyan testesülés, melynek regényélményhatárai a kételyeken túli térbe, az elhallgatás vagy elkülönülés intimitásaiba, a nyelvi diktatúrák mindenkori sejtéseibe és a merényletek büntetlenségének kihívásai felé vezetnek. Szerelem, szabadság és varázslat a mágia rejtekező célja, a megtorlás és rabság a dúvadok máglyáinak eszköze – e kettő között sejlik Emma szabadsága és mágikus magánrealizmusa. Csodásan, ívelten, zakatolón és őszi ködökbe vagy téli rókalábnyomokká formáltan...
