Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - A. Gergely András: A regények teste a testek regényeiről (Képtelenül képes asszociációk az újabb regényáradatból)
102 Dadogós földrajz, mozgó test, magánmonológ Talán nem oly ritka, ez esetben mégis sajnálatos, hogy megtévesztő, sőt kicsit lehangoló is, de fölöttébb lelki kimagyarázásra emlékeztet a kötetcím: Egy dadogás története. A szerző pedig, Vida Gábor, ki nemcsak jeles regényíró, de folyóiratszerkesztő is Marosvásárhelyen a Látó nál, biztosan kellett érzékelje, mit sugall, mire enged gondolni, képzelegni maga a cím, s a mögé ábrándolt tartalom. 2 Pedig hát csöppet sem dadogás ez, hanem száraz hangon és sok szempontú rálátással elővezetett história, magánérdekűen elbeszélt családtörténet, életútkezdet inkább, s ha benne dadogás van is, az inkább ragozás, eltérő aspektusok idői és tónuspróbája, értelmező kísérlet a történő világról, egy Ceauşescu-féle világról, vidékiségről, falu és bányászváros, észak és dél, paraszt és alkalmazottértelmiségi, küzdésképtelen és küzdésképes világok különbségeiről. S ha csupán családhistória első kötete lenne, mondjuk egyik a valamiképp eltervezett négyből, akkor sem volna döcögős, legfennebb kimért, szikáran szabott, személyes spektrumon át elbeszélhető időszak, melyben épp a ragozás tónusai, a szereplők unásig ismert karakterének személyes megszólaltatása, saját hangon leleplezett milyensége adja a ciklusok, helyszínek, időszakok váltakozását, mélyebben a nagyszülők generációjától a saját kiskamasz életkorig záródóan, a visszavetítve elbeszélt emléktörténelem legárnyaltabb részleteiig, a családon túl a rokonság, a környezet, a társak, a szomszédság állapotrajzáig. A társadalmi testig, melybe az önállóságra kárhozódó személyes test a megtapasztalás kietlenségével építi meg létének biztos bázisát. De kár lenne érte, ha rendszertipikus nyomorral, erőszakos szomszédokkal, elsunyizott titkokkal, besúgott súghatatlanságokkal, kezelhetetlen iskolásfiúkkal vagy alkoholista nagybácsikkal akarnánk társas Erdély-történetté tenni, amit Vida Gábor megírt. A fentiek értelmében meg sem írta, be sem fejezte, rendszerváltásra sem hangolta, kisebbségire sem cizellálta, amit gyermeki fejlődéstörténetként körvonalazott. De akart-e többet, s nem eléggé siralmasan mély ez amúgy is? „A Nagy Erdély-regény t most sem tudom megírni, mert valami egészen más jár az eszemben, egy vagy több lépcsőfokkal mélyebben. Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, le rá gott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart. Száz éve nincs itt már magyar jövő, régebben sem volt talán, csak úgy tűnt, már be sem kell ismerni, ezen is túl vagyunk, bár éppen arról írok, hogy nem akarok ilyen egyszerűen túl lenni rajta...” – írja Vida az Életkép re következő Irodalom fejezetben (26–27. old.). Eközben a dadogástörténet nemcsak a kisfiús kalandok, nagyfiús vágyképek, testi megpróbáltatások, iskolán kívüli csavargások vagy nagypapákon kívüli nagymamák kibeszélésének históriája, hanem épp az a megosztott testesülés, mely korántsem absztrakt kaland a kétféle Erdélyben sem. A történetiben (szülők és nagyszülők generációja, életterek és örökölt nyűgök mezői, szégyenek és boldogtalanságok levetkőzései révén), meg a „jelenkoriban”, mely az önéletírás életút-2 Vida Gábor: Egy dadogás története . Magvető, Budapest, 2018, 373. oldal.
