Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Siflis András festményei
81 Miként a siflisi megértéséhez hozzásegít Kounellisé, akként lehetőséget kínál arra, hogy belássuk, a hajó képe és a hajó(k) képviselte folyamatok (s értsük ezt a folyamatot történetnek, sorsnak, művészetnek, világrendnek) ugyan azonos tárgyi eredetűek, tárgyilag dokumentáltak, mégis mennyire eltérően értelmezendők. Kounellisnél az alfa és az ómega közé egyenlőségjel tehető, Siflis esetében alfából indulva közelíthető meg az ómega. * Az eklektika sajátsága annak a művészeti iránynak, amelyhez Siflis a pályája kezdetétől kapcsolódik. Termékeny és romantikus sokféleséggel jellemezhető a kifejlődő törekvés, a múlt század festészetének nyolcvanas évtizede, amikor Siflis festészete elkezd megtörténni. A történeti és biográfiai eredők összekapcsolódásának egymást erősítő folyamatáról van szó, amelyek eredménye a felemlített szabad anyaghasználat és művészi világkép, s azok a grafikusi alkotói módszerek, amelyek megengedik a festői, szobrászi és intermediális elemek művekbe történő együttes beemelését. S ugyancsak ezt a magatartást hangsúlyozza a cím nélkül hagyott, megnevezetlenül maradó képek sora, a belső ritmus megragadásában történő, periodicitást eredményező, folyamatokat dokumentáló tevékenykedés és a vegyes technika, amely semmilyen nyomot hagyó eljárástól nem tekint el. Amikor szenet, ceruzát, krétát, pasztellt, olajat, szabad kézzel készülő vagy nyomódúccal sokszorosított, új vagy máshonnan elemelt motívumot, nyomatot, egyezményes ábrát, ragasztószalagot használ a művész, miközben lemond az általuk történő imitációkról azért, hogy a kétdimenziós felületet csakis kettő dimenziósként használhassa. A tériség és az időbeliség ábrázolása helyett pedig térben létező kelléket helyez olykor a képfelületre, s váratlan ötletek eredményezte alkalmi anyagokat emel be a műbe. A téri jelenlét fontosságára utal Siflis kollektív installációk iránti érdeklődése is. Az időbeli jelenlétre pedig a kiállításainak kontextualizáltsága hivatkozik. Említésre méltó az a következetesség, amely révén a művek felületén meghatározó lesz a jelzetten vagy jelzés nélkül hagyott, a szabadságuk révén használatba kerülő színes vagy színek nélküli sík. Siflis András hatalmas, néma papírfelületeket nevez meg – hol halovány színmezővel, hol apró, hezitáló vagy eksztatikus, ingerült vonalakkal, görcsökkel, kusza együttesekké álló, mély lélegzetvételű görbékkel és egyenesekkel mígnem zaklatott vagy meditatív színfoltokba foglalja azokat, egyikét a másikába vezeti át, legyenek bár megfeleltethetőek a tárgyi/ dologi világ elemeivel vagy maradnak azonosítatlanul, jelezve a történetté törek vő teremtői gesztus indulatát. Megragadott és nehezen megfogható (a gesztus jóvoltából körvonalazódó) elemek kerülnek egymás mellé, hogy végezetül archetípusnak tűnő jegyzetek készüljenek az eddig ismeretlen mitológiához, vagy éppen az ismertekhez, ha azokban olyanféle mozzanat érzékelhető, amely transzferálható. Siflis miként transzponálja a korai kultúrák narratíváinak azon sajátosságát, miszerint sem teljes történet, sem a történetből egyenesen következtető vég nincs? Továbbá azt, hogy a mítosz csak a szorgalmasan újra- és újramondott elbeszélések jelenvalósága révén kerekedik ki ? Annak ellenére, hogy a korai
