Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Siflis András festményei
82 képi ábrázolások egyes fragmentumait maga is használja, azok térre és időre utaló, bevált eljárásait konzekvensen elkerüli. Az analógiákat sem a szenzuális tapasztalatok mentén vonja meg. Vonzóbb számára a folyamatosság megjelenítése. A mítoszok rendszerébe csúcsosodó világok képi paneljeiből ezért állít előtérbe némelyet, de azok hasznosított, az ő képrendszer é t szolgáló részelemek. Olyanforma idézések, amilyen az olajbogyógyűjtéshez használt zsák, vagy a hajóra és a személyre egyszerre utaló Kounellis-szignó és a hajót bemutató hajófotó, amelyből végül nyomat vált (hogy majd nyomdai eljárással megsokszorozódjék). Siflis, a művei szerint, a kultúrák vizuális tapasztalatait annyiban a modelljeinek tekinti, hogy érdekli a belőlük kihüvelyezhető élményszerzés folyamata. Felületein követhető, miként áll többször neki az elbeszélésnek, s ha valamelyik nem vezet eredményre, máshonnan elindulva annak újra nekifog. Az egymásra kerülő részletek együttese egyben ad számot a festőjük kudarcáról és a kudarcok hasznosításáról, hogy aztán e láthatóvá váló balsikerek együttese (mondanám, a képelemek enciklopédiája) legyen az, amelyet végső állapotnak s befejezettnek tekint. A részletek befejezetlenségével tüntető magatartás végezetül szimptomatikus, homogén állapotokat jelenít meg, amelyek jellemző státusa, hogy Siflis-testekké alakulnak. A megvilágosítás előtti dadogás, a világ megszólalása (a felismert és a festői gesztusok eredményeként értelemhez jutó, a rendje révén megszólalni képes világmindenség) együttállása hozza létre e corpust kiteljesítő alkotásokat – és teszik elképzelhetővé az időt. A történet és a történetet érzékelni, valamint elmondani képes lény egynek tekinthető. * Természetesen a valódi kérdés Siflis számára nem a káosz és a kozmosz természetének, a közösségi histó riák történetében megragadható rendezetlenség és a rend mintázatba tömörülés pillanatainak, a kultúra sodrásának és örvényeinek, az egész és a rész, a tökéletes és a tökéletlen lehetőségeinek a föltárása, hanem az, hogy a többdimenziós valóság(ok) hogyan transzponálható(k) át kétdimenzióssá. Illetve a sík miféle módon kapcsolható a térhez és az időhöz, majd pedig a narratívához. Húsba vágó alkotói probléma ez számára, s olyan fontos esztétikai – és festészeti – kérdésre világít rá, mint azoknak a jó száz évvel ezelőtt munkálkodó piktoroknak a tevékenysége, akik nem a pigmenttel utánozott valóság milyensége iránt érdeklődnek, hanem a pigmentek anyagi megjelenítésével foglalkoznak. S céljuk nem volt egyéb, mint az anyag önkifejezésének elérése. Hogy a dimen zióváltás – a valóság és a hozzá tapadó, sajátosságait feltárni képes művészet – milyen úton is történik, arra a siflisi választ a sík képre a pplikált térbeli formák adják. Ahol a test megtalálja a kétdimenziós térrel a kapcsolódási pontot, ott rejtőzik annak a féreglyuknak a szája, amelybe hatolva, átkúszva rajta, mélyébe bújva mód nyílik a tapasztalat határon történő átvitelére. Az applikációk, a kollázsok, a frottázsok és az installációk segítségével kifejeződik ugyanis az átjárhatóság, lehető vé válik a több dimenzióról szerezhető ismeretek átvitele és ikonológiai hasznosítása.
