Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Mekis D. János: Márai tárgyai (A polgári tárgykultúra jelszerűsége A négy évszakban)
57 szimbolikus funkciója van. A tárgyak nemcsak a gyarmatosító eszközei, hanem őt magát is gyarmatosítják. Mindezek mélyén ugyanakkor van valami gyermeki, a legteljesebben megélt, személyes idő közvetlen tapasztalatából. DECEMBER (...) Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almás rétes és diadal összes ellenségeim fölött. Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalában nem járok. Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire. A tárgyak eleve, már-mindig-is a vágy tárgyai. A lemondás sztoikus vagy cinikus bölcseleti-egzisztenciális eseménye valójában az elemi, gyermeki közvetlenségből és naiv teljességvágyból szakít ki, melynek a reflektálatlan, habzsoló birtoklás vagy fösvény felhalmozás csupán torzképszerű konklúziója. A négy évszak az egyes hónapokat kiemelő, hosszabb szövegek, illetve a kisebb, köztes bejegyzések mint naptári „bölcsességek” váltakozására épül. Ezzel egyrészt a kalendáriumok szerkezetére játszik rá, utalásszerűen. Másfelől (a „felhasználói” naptárbejegyzések naplószerű médiumát is felvillantva) a szövegek játékba hozzák az elmélkedő, töprenkedő szubjektivitás műfaji hagyományát ; Márai kedvelt klasszikus és modern szerzőit, Epiktétoszt, Marcus Aureliust, Montaigne-t, Jules Renard-t és André Gide-et megidézve. Harmadrészt, az önvizsgálat stilizált-ironikus, vállaltan színházias megnyilvánulásai az Egy polgár vallomásai konfesszió-értelmezésére emlékeztetnek. De mindez, negyedrészt, publicisztika is, afféle hírlapi költészet. Illyés Gyula egykorú kritikája elmarasztalja A négy évszak „ötleteit és aforizmáit”, de ujjongva ünnepli a könyv azon részeit, amelyek „próza-vers” rangjára emelkednek, s amelyekből „valóban megtudunk valami, más formában kifejezhetetlen dolgot az élet és egy nagy művészi lélek titkaiból”. 17 Az imént idézett szöveg bizonyára a könyv ilyen bejegyzései közé tartozik. 17 Illyés Gyula, A négy évszak , uo.
