Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Mekis D. János: Márai tárgyai (A polgári tárgykultúra jelszerűsége A négy évszakban)
51 minden a helyén, érthetetlenül és logikusan. A világ csendéletszerű; kicsi, és minden részletével, zsúfoltan összetartozik.1 Ez a remekbe szabott kis szöveg példaszerűen demonstrálja, hogy a tárgyak jelszerűsége több szinten is érvényesül. Az embert körülvevő használati tárgyak önmagukban is jelö lők; Jean Baudrillard szerint elemekként kapcsolódnak egymáshoz, de egyúttal meg is idézik a hiányzó elemeket. Az utalásoknak ez a hálózata társadalmi vonatkozásokat rajzol ki. A francia teoretikus úgy véli, a hagyományos, patriarchális rendet tükröző enteriőr szilárd jelentésekkel rendelkezik: szerepeket rögzít, a család bensőségességének, de az „eredet” rendjének üzenetét is hordozza. A hagyományos tárgyak létrehozása a kultúra által közvetített forma – a kultúra mint forma – átvételével a természethez viszonyított szimbolikus rendet hoz létre. Baudrillard a „használat” eszményével létrejövő „tiszta” funkcionalitás világát élesen elkülöníti a polgári – és a paraszti – enteriőrök világától. A modern berendezés a funkcionalitás új dimenzióját mutatja meg, melynek célja valójában a világnak a termeléshez kötött fogyasztói elrendezése: minden „kommunikál”, az akadálytalanságban érdekelt összefüggésrendszert létrehozva. Ily módon minden az ürítkezés értelmében vett kimenetiség felé tendál.2 A Márai-idézetben nyilvánvalóan az előbbi paradigmával van dolgunk, az utópikusan tiszta funkcionalitás „előtti” állapottal. Ez egyszersmind a fogyasztásra épülő szocioökonomikus rendszer „előtti” állapotot is jelenti.3 A megnevezett tárgyak az elbe szélő én grammatikai, és egyszersmind polgári jogi értelemben vett birtokviszonnyal indexált helyének: szobájának, lakóterének keretében, éppenséggel a célszerűséggel ellen tétesen „viselkednek”. A patriarchális eredet rendszerré szerveződő, szilárdként tételezett jelentései is sérülnek azonban, hiszen a bemutatott tárgyak esetlegesen kerülnek egymás mellé, és ezt a juxtapozíciót a másodlagos keret, a koloniális kontextus sem írja fölül vala mely általános é rvényű szemantizáló aktussal. A jelszerűség azonban egy másik szinten is érvényesül: mindez ugyanis mediálisan is beágyazott. A tárgyak valójában már-mindig reprezentáltak, hiszen mindig valamilyen diskurzus és vizuális érzékenység metszéspontján válnak csak a maguk értelemteljességében hozzáférhetővé. Az egyes, konkrét irodalmi szöveg ezt a folyamatot fókuszálja. Márai rövid írása e szituációt teszi világossá azáltal, hogy rámutat az éppen történő reprezentáció többszörösségére. A cím tanúsága szerint a Csendélet ekphrasziszként, azaz képleírásként olvasandó. Az itt felsorolt tárgyak össze nem illő együttese „csendéletet” alkot, azaz a kompozícióban egy magasabb értelemben vett egységet képez és képvisel az, ami első pillantásra a véletlen egymásmellettiség tüneményeként mutatkozott meg. E „pillantás” a szöveg poétikájában a felütéssel egyenértékű. „Szobámban, hirtelen, a követ kező tárgyakat észlelem” – itt a tekintet pillanatnyisága és mozzanatossága nyilvánul meg egyfelől, másfelől pedig az írás mint szövegalkotás mozzanatossága. E kettős mozzanatos ság az alkotás és befogadás, a létrehozás és szemlélés párhuzamos dinamikáját közvetíti, miközben az, amit szemlélhetünk, azaz olvashatunk (s ami az írástevékenység végeztével dokumentumként, írásként az író rendelkezésére áll): „csendélet”, azaz egy kész, lezárult szöveg(egység). A tekintet értelmező tevékenysége ebben az áthelyezésben a leírás értel mező tevékenysége. 1 Márai Sándor, A négy évszak [1938], Helikon Kiadó, [Budapest], 2007, 14. ( A n égy évszak ból vett idézetek után feltüntetett oldalszá mok a továbbiakban e kiadásra hivatkoznak.) 2 Jean Baudrillard , A tárgyak rendszere , ford. Albert Sándor, Gondolat, Budapest, 1987, 17. skk., 30. skk . 3 „Előtti”: nem temporális értelemben, hanem a kívül-létként.
