Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Lengyel Imre Zsolt: „az értelem diadala” (Racionalizmus és irracionalizmus az Egy polgár vallomásaiban)
48 kritikai elmélet szemüvegén keresztül tekintünk e mondatokra, akkor mindezt akár úgy is összefoglalhatjuk, hogy a kapitalizmusra jellemző ideálok és magatartások elterjedése és uralkodóvá válása a kritika célpontja. Innen kiindulva vélem továbbgondolhatónak Tóth Csilla felvetését, aki a polgárság mibenléte körül zajló vitákba történő beavatkozásként, tehát egyszerre művészi és politikai tett ként értékelte Márai művét: 14 az én interpretációm szerint a könyv, ha komolyan vesszük a címét, olyan módon értelmezi át a polgár a korszakban is reflexszerűen a kapitalizmussal asszociált fogalmát, hogy azt a kapitalizmus minden nyomától módszeresen megtisztítani igyekszik – a szakismereteket és a pozitivizmust egy misztikus-intuicionista-esztéticista attitűd nevében elveti, a liberalizmust és demokratizmust a magány és beavatottság előkelőségtudatára cseréli, a vagyona gyarapításán szorgosan dolgozó, anyagi ügyeit rendben tartó figura helyett a gazdasággal és a pénzzel mit sem törődő alakot léptet fel. A szövegből egyszerre elbeszélt életeseményein és elbeszélői stílusán keresztül kirajzolódó karakter leginkább tehát az arisztokratizált polgárok kiterjedt hagyományához látszik kapcsolódni – ezt a narrátorfőhőst adekvát módon írhatja le a dandy Baudelaire által adott jellemzése, amely alapján Komlós Aladár egy viszonylag ritkán idézett 1935-ös írásában Márai szerzői arcképét próbálta megalkotni.15 Ha azonban komolyan vesszük a zárlat ellentmondását az előtte olvashatókkal és az így keletkező iróniát, akkor a könyv e személyiségtípus bemutatása, vagy éppenséggel apológiája helyett inkább annak bírálataként válik olvashatóvá – sőt akár figyelmeztetésként azzal kapcsolatban, mennyire alaptalan és megtévesztő olyanoktól várni a válság megoldását, akik nemcsak hogy maguk is hozzátartoznak e válsághoz, de erről nem is képesek vagy hajlandók tudomást venni. Ha tehát a recepcióban emlegetett racionalizmust keressük a szövegben, azt ellentmondásmentes formában véleményem szerint legfeljebb mint a főhőstől elkülönítendő beleértett szerző jellemzőjét találhatjuk meg. Az az implicit kritikai pozíció viszont, amelyet a polgárisággal kapcsolatban ilyen módon rekonstruálhatnánk, elgondolkodtató mértékben emlékeztet a korszak egy másik vonatkozó diagnózisára: a szerinte a kapitalista berendezkedés értékességét igazolni már legfeljebb a »siker«-re számíthatott még, abban az értelemben, mint egy kiválóan ügyes kardnyelő vagy feltűnően élelmes borügynök számíthat az elismerésre; tudnia kellett, hogy talán megbámulják és megtapsolják, de senki sem hisz többé neki, s az európai civilizáció több és jogosabb reménykedéssel várja menekvését egy zseniális mérnöktől, élelmes politikustól, mint a »beavatott« írástudótól.” (466–468) „Az osztály, amelybe születtem, összemosódik a feltörő osztályokkal; kultúrájának szintje az utolsó húsz esztendőben ijesztően zuhant, a civilizált ember igényérzete kihalóban. Az eszmények, amelyekben hinni tanultam, mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra; a nyájösztön rémuralma terjed el az egykori civilizáció óriási területei fölött. A társadalom, amelyben élek, nemcsak a szellem csúcsteljesítményei iránt közömbös már, hanem a mindennapok átlagának emberi és szellemi stílusával szemben is. A szándék, amely tapinthatóan, érzékelhetően áthatja koromat, kétségbeeséssel tölt el; a kortársi tömegek átlagízlését, szórakozásaikat és igényeiket megvetem, erkölcsüket kétellyel szemlélem, a korszak technikai és rekordbecsvágyait, melyek csaknem maradéktalanul kielégítik a tömegeket, végzetesnek tartom. A szellemi ember magányos jelenség, s mindenfelé katakombákba kényszerül, mint a középkorban a vandál hódítók elől a Betű titkával rejtőző szerzetesek.” (532) 14 Tóth Csilla, A polgári identitás regénye: Az identitás kérdései Márai Sándor Egy polgár vallomásai első kötetében, Literatura, 2015/3., 261. 15 „Baudelaire kísérletet tesz a dandyzmus társadalmi hátterének meghatározására is. E jelenség szerinte olyankor tűnik fel, mikor a demokrácia kezdi elönteni az arisztokráciát. Ilyenkor »néhány henye, megcsömörlött, lecsúszott emberben, akik azonban duzzadnak a tehetségtől, megfoganhat a terv, hogy újfajta arisztokráciát alapítanak, amelyet annál nehezebb lesz ledönteni, mert a legbecsesebb, legelpusztíthatatlanabb tehetségekre és égi adományokra fog támaszkodni, amik sem munkával, sem pénzzel nem szerezhetők meg«. Cs. Szabó László megállapítása, hogy Márai önéletrajza egy dezertálás története, teljesen igaz tehát, de csak fele a teljes igazságnak: Márai otthagyja a maga patricius polgári rétegét, de csak azért, hogy egy osztályonkívüli arisztokratikus rangot teremtsen magának.” Komlós Aladár, Márai , Nyugat, 1935, I, 32.
