Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Staar Gyula: Összetartozás (A Forrás és a Természet Világa)
168 Simonyi Károly és Vermes Miklós a szakmai és emberi kiválóság példaképévé vált. Ma már iskolák, díjak, tanulmányi versenyek őrzik a nevüket, szobraik állnak, az utókor tiszteletet ad elismerésre méltó életművüknek. A Forrás ban megjelent interjúikat azóta több helyen átvették, idézetek forrásaivá váltak. J ó visszagondolni arra, hogy velük léphettem be a Forrás szerzőinek táborába. Így váltam a folyóirat állandó, ha nem is gyakori szerzőjévé. Az eltelt három évtized alatt életút interjúimmal a Forrás ban is több arra érdemes természettudóst bemutathattam. Mondhatni, ez lett a műfajom. Szerénytelenség lenne sorba venni mindannyit, itt csak az utolsót említem, melyet a tehetséges fiatal szegedi matematikatörténésszel, Szabó Péter Gáborral készítettem. A Forrás 2018. szeptemberi számában jelent meg, A matematikatörténet levelező tagja címmel. Azt azért el kell ismernem, hogy a legtöbb hivatkozás ma is a Forrás ban megjelent első Simonyi- interjúmra történik. A legendás műegyetemi professzort méltatók rendszeresen idéznek ebből a beszélgetésünkből. Amikor Simonyi Károlyra emlékező előadásra kérnek, magam is innen szemezgetek. Az Egyházasfalu összevont osztályú általános iskolájából induló, szellemóriássá váló ember jellemét jól példázza az a szövegrész, amit soha nem felejtek elmondani: „Testvéreim és édesanyám körében értettem meg igazán, hogy a szakmán kívül eső lényeges kérdésekben a józan, értelmes ember pontosan annyit ér, mint a legtanultabb fő. Szakmáról, természetesen, nem vitáztunk. Ők tudták, hogyan, mikor kell vetni a gabonát, én meg gyorsítót tudtam építeni. Erről nem volt vita. De minden testvérem, édesanyámról nem is szólva, egyenrangú félként vitatkozott velem olyan kérdésekben, mint a nagyon bonyolult rendszerek megítélése: az emberi társadalomé, az emberi erkölcsé, az emberi kapcsolatrendszereké. Később ugyanezt éreztem a fiaimmal szemben is, sőt lassan unokáim is vitapartnereim lesznek. E kérdések vizsgálatánál a józan ítélőképességű hétköznapi ember soha nem tévedhet akkorát, mint a szakmabeli. Hiába voltam »tanult ember«, soha nem találtam olyan érveket, melyekkel lehengerelhettem volna testvéreimet. Egyszerűen azért, mert ilyen érvek pedig nincsenek! Ez két dologra kell, hogy figyelmeztessen: szerénységre és a józan ész megbecsülésére. A nagyon bonyolult dolgok iránti alázatra és a többi embertársammal való teljes egyenjogúság elfogadására. Mert a szakma az szakma. Van, aki szalámit árul, van, aki elméleti villamosságtant. Ezek nem lényeges dolgok. A lényeges az, amiről nem beszélünk, mégis ez a kultúra végső, legfontosabb tartópillére: a tartás, az etika.” A Forrás és a Természet Világa közötti hídverő tehát Vekerdi László volt, aki nemcsak összekötött minket, hanem írásaival is sokat tett azért, hogy olvasótáborainkat megismertesse a másik folyóirat világával. A Természet Világa jeles évfordulója múltával írása jelent meg a Forrás ban, Kötetbírálat és köszöntő a Természettudományi Közlöny 125. évében címmel. 7 Ebben hozzáértő bölcsességgel tekinti át a nevezetes évfolyam termését, írásait, külön kiemelve a középiskolások írásait közreadó diáklap-mellékletet: Dénes, Domán Miklós, Katona Gábor, Kun József, Lénárd Sándor, Mendelsson György, Moravcsik Mihály, Okány Lajos, Palócz Henrik, Schiffer János, Síki Béla, Strasser Alfréd, Streisinger Ervin, Szabó Gusztáv, Ungár Péter. 7 Forrás, 1995. 5. sz.
