Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Orosz István: Kecskeméti képeslapok
42 Az utca másik végén futott a sárga keramitos körút, Kúti-féle bolttal és a kúttal, ahonnan a vizet hordtuk. Majdnem szemben a bolttal volt a szódás, hivatalosabban a szikvízüzem, és a hangosan prüszkölő muraközi lovak körülbelül ott fordultak ki a Lugossy (ma Kápolna) utcai kettős kapun, ahol Bosznay Ági most a Forrás szerkesztőségi számláit töltögeti – (ugye ehhez az íráshoz is passzítasz egyet:-). Gorcsev Iván és Katona József… …de először Rejtő Jenő. Napra pontosan tudom, mikor ismerkedtem meg vele: 1963. október 24. volt. Azért vagyok ennyire biztos benne, mert az volt a 12. születésnapom, amelyre meghívhattam néhány barátomat a kecskeméti Czollner téri iskola 6. A osztályából, és egyikük, Benedict Ádám ajándékba hozta nekem a Tizennégy karátos autó t, amelyet már aznap este elkezdtem olvasni. Az előzményekhez tartozik, hogy akkorra már meglehetősen olvasott fiúcskának tudhattam magam, bár esetemben az olvasást nem egészen hagyományos értelemben kellett érteni. Apám, irodalomtörténészként, akkoriban éppen a Jókai kritikai kiadásban dolgozott, előbb 56-os eredetű szilenciuma miatt feketén, később meg már legálisan. Kritikai kiadások úgy készülnek, legalábbis az a legizgalmasabb részük, hogy az ember apja és anyja ülnek egy asztal két oldalán, és fölválta olvassák föl egymásnak a kéziratok és könyvek különféle szövegvariánsait, eltéréseket keresve azokban, ezenközben az ember és nagyanyja izgatottan hallgatja a felolvasást, és egymás fülébe sugdosva kommentálja a cselekményt. A Felfordult világ ot, a Mire megvénülünk et, az Eppur si muové t már oly sokszor meghallgattuk, hogy a könyökünkön jött ki. Ebbe a miliőbe érkezezett meg Rejtő Jenő, pontosabban P. Howard, mert ez a név volt a Tizennégy karátos cím fölé írva. Apám és anyám összenéztek, és némi fanyalgást olvastam ki a nézésükből. Úgy emlékszem, mintha a „ponyva” kifejezés is elhangzott volna, amit egyáltalán nem tudtam összekapcsolni egy papírra nyomtatott tárggyal. Fogalmam sem volt, hogy mit jelent a ponyva szó (őszintén szólva ma sincs). Tiltásról persze nem volt szó, sőt elzárkózást sem fogalmaztak meg, de az a finom idegenkedés, amit mégis kiéreztem a reakciójukból, elegendő volt ahhoz, hogy a születésnapi vendégek távoztával azonnal rávessem magam a könyvre. Aztán persze faljam a többit is, a Piszkos Fred et, a Vesztegzár t, a Három testőr t. A Rejtő-könyveket aztán megbeszéltük Ádámmal, aki igazi szakértője volt minden tudománynak, amit a hivatalos iskolai kánon megpróbált kirekeszteni. (Ideírok néhány hívószót, hogy ha majd egyszer írok róla, eszembe jussanak: transzcendentális vaddisznó, Elba sziget partján faszállító hajó… – őt sajnos már nem kérdezhetem meg.) Évtizedekkel később, akkor jutott eszembe apám játékosan fanyalgó arckifejezése, amikor egyik unokája, Imola olvasmányai felől érdeklődött. Épp a Harry Pottert olvasom – felelte a gyanútlan kislány. Miért nem a Buda halálát olvassa a gyerek – kerekedett el a nagypapa szeme. Híres családi szállóigévé vált a kérdés, amelyet jól kiválasztott pillanatokban nagyon hatásosan lehetett elismételni: „Mondd, te miért nem inkább a Buda halálát olvasod?”
