Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Orosz István: Kecskeméti képeslapok
43 Kecskeméten mindenki tudja, hogy a fő-Skorpió Katona József: kell-e bizonygatni, mennyire tragikus jegy? A Katonában, tudniillik a gimnáziumban áll Czélkuti Züllich Rudolf szobra, ami majdnem olyan kacskaringós utat járt be, mint sorsűzött alkotója. 1859-ben a Nemzeti Színház előtt állt, majd Tomori Anasztáz tetétleni birtokán, onnan került Kecskemétre a Műkertbe, majd a színház és a Zrínyi közti térre, végül átcipelték a gimnázium aulájába. A sok állomás talán arra utal, hogy nem mindenütt aratott osztatlan tetszést, de ott a suliban mintha jól ellennének vele. Nem egy Thorvaldsen, de mégiscsak ez az ország első köztéri szobra. Boldog Kor! mellyben az élet … szabadon lepkedett széjjel, napot álmodozott éjjel, egy arasznyi volt világa, mégis tündérvárba hága porban húzott grádicson. Na jó, nem egy fülbemászó forma, amivel villogni lehet Nemes Éváék házibuliján, de hát Katonára is inkább a tragikus csúcsoknak kijáró szent iszonyattal szokás felnézni, hiába törik magukat a gimis tanár urak meg a Forrás folyóirat bölcsei. Pedig micsoda dimenzióváltás: egy arasznyi volt világa, mégis tündérvárba hága … Hasonló csodákra csak nagyon tiszta forrásokban láthatunk. Hirtelenjében egy Platonnak tulajdonított kétsoros jut eszembe: Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék, / két szemedet nézném csillagom ezreivel. Meg egy mezőségi népdal: Elment, elment az én párom, / világgá ment egy fűszálon. Nem is kell erősen behunynom a szemem, hogy lássam porban guggoló gyerekkori önmagam. Hiába tudom, hogy ugyanabba a futóhomokba sem lehet kétszer belelépni … én azért mégiscsak arra a homokra, ugyanarra a porra rajzolgatok, grádicsokat – lépcsőfokokat –, fölfelé … meg lefelé menőket is. Ha kell, hát százszor újrakezdjük… Ó ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét! Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést. Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, Mert a szabadság a legtöbb, amit adhat magának az emberiség. Ha az ember még nem is ember, csak tizenöt éves kamasz (mint Verne Gyula kapitánya!) könnyedén megjegyez mindenféle verset, hogy aztán ötven év múltán se felejtse el őket. Ez a négy sor szinte pontosan megmaradt, az interneten rákeresve csak két szót kell kijavítanom. Akkor, tizenöt évesen kerültem a gimnáziumba, és hamarosan észrevettem, hogy a faliújságon irodalmi verseny zajlik, minden héten megjelent egy idézet, többnyire néhány sor egy versből, és szombatig (akkor még szombaton is jártunk iskolába) be kellett dobni a megfejtést egy
