Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - ***: „A legfőbb kérdés mindig az, hogy élő vers keletkezik-e” (Várady Szabolccsal Pál-Kovács Sándor beszélget)
81 „A legfőbb kérdés mindig az, hogy élő vers keletkezik-e” Várady Szabolccsal Pál-Kovács Sándor beszélget Várady Szabolcs hosszú évtizedekig volt az Európa Könyvkiadó, majd pedig a Holmi szerkesztője, s költői életműve mellett jelentős műfordítói munkássággal is rendelkezik. Beszélgettünk vele az Európánál töltött időszakról, a világlíra mára legendássá vált és pótolhatatlan könyvsorozatairól, a fordításról mint tevékenységről és a lírafordítás jelenlegi és egykori helyzetéről. – Mennyire törvényszerű, hogy egy fiatal költő műfordítással is foglalkozzék? A költészet művelése és szeretete, valamint a nyelvtudás szükségképpen játszik így össze? Az Ön világirodalmi tájékozódása hogyan kezdődött? – Törvényszerűnek nem lehet mondani, hiszen bőven akadnak kitűnő költők, akik sohasem fordítottak, de az biztos, hogy a fordítás minden költőnek javára válik. Van, akit főleg az sarkall nyelvtanulásra, hogy hozzáférhessen idegen költészetekhez, és amit így megszeretett, azt szeretné azzal is magáévá tenni, hogy kipróbálja rajta a költői eszközeit. Ez lehet éppen az egyik haszna a fordításnak: kipróbálni az eszközöket, és észrevenni, hogy mennyiben hiányosak, mit kell fejleszteni. A saját versemben nem érzem úgy a korlátot, abból dolgozom, amim van. Én is azt hittem, hogy már nagyon jól tudok verselni, a korlátaimra a fordítás ébresztett rá. A világirodalomban először csak olvasóként és csak magyarul tájékozódtam. Ez korábban kezdődött, mint a költői ambíció, vagy nagyjából azzal egy időben, kb. 15 éves koromban, amikor megjelent Szerb Antal világirodalom- története meg a Száz vers. Ehhez jött csakhamar Szabó Lőrinc Örök barátaink ja, a Hét tenger éneke (Vas István), A lélek idézése (Weöres Sándor), ezek lettek a könyvtáram alapjai. Aztán megismerkedtem Vas Istvánnal, és ő erősen ajánlotta a fordítást, sőt nemsokára rám is akart bízni két olyan verset, amivel őt kínálták meg, de nem volt kedve vagy ideje hozzá. Nekem viszont még rutinom nem volt, egyikkel sem boldogultam. Egy Propertius-elégia volt, ha jól emlékszem, és egy terjedelemre is jókora Shelley-vers, az Epipsychidion. Jó néhány évnek kellett eltelni, amikor aztán egy másik, Vas Istvántól örökölt nagy verssel meg tudtam birkózni, ez Robert Browning Andrea de Sartó ja volt. Jártam korábban az egyetemen Kardos László műfordítás-szemináriumára, ez nagyon hasznos iskola volt. Különféle antológiákban keresgéltem angol verseket, és amit lefordítottam, azt elvittem a szemináriumra. És ami a tanár úrnak megtetszett, azt közölte a Nagyvilág ban, ő volt a főszerkesztője abban az időben. Tőlem Charles Tomlinson két verse jelent meg először. Aztán jó kapcsolatba kerültem Kada Júliával, aki a versrovatot szerkesztette a lapnál.
