Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Bánki Éva: Hol kezdődött…? (Jenei Gyula: Mindig más)
118 A kötetben megmutatkozó kisvilág , a korai Kádár-kor vidéki Magyarországa kisszerűségében is lehangoló, és minden ízében rothadást áraszt. Talán pont ezért olyan sorsszerű, mint a görög mitológia. Minden kislány és minden kisfiú átélte ugyanazt: az úttörőavatást, a tábort, a strandot, a hittanórát, a disznóvágást. Mintha ugyanazok az osztályfőnökök, doktor bácsik, céllövöldések, mozipénztárosok, tornatanárok lettek volna Győrben és Mátészalkán. És ennek talán nem csak a tárgyi kultúra szűkössége volt az oka: számos önéletírásból, vallomásból kiderül (ebből a szempontból is nagyon tanulságos például Vida Gáboré), hogy a szocializmus évtizedeiben ugyanabban a családban élt mindenki: a különc apa, a gyakorlatias, hangosan mártírkodó anya, a történelemmel titokzatos kapcsolatot jelentő nagyszülők legalább olyan állandói voltak a Kádár-kornak , mint a vásári céllövöldék, a Tenkes kapitánya, vagy a piros és kék nyakkendők. A lelki struktúrák még a tárgyi kellékeknél is sokkal ismerősebbek. Talán mert a szocialista családot igazából nem a nők munkába állása, nem is a nagycsaládi struktúrák felbomlása alakította, hanem hogy a férfiak a nőknél is sokkal nehezebben viselték el a szocialista élet sz űkös távlattalanságát. I ttak, betegeskedtek, eltűntek, „nem bontakoztak ki”, folyton „idegeskedtek”, „mániákat és üres üvegeket gyűjtöttek” (mint a szerző édesapja), állandóan hallgatták a Szabad Európát, az asszonyokat magukra hagyták a „fontos döntésekben” (nyaraljunk vagy építkezzünk, milyen hűtőt vegyünk…). Az igazán fontos kérdések ugyanis mindig kimondatlanok maradtak (és legtöbbször az apákhoz kapcsolódtak: miben hiszel, ki vagy ). Ez az örökös elhallgatás és bizonytalanság egyfajta zamatot is adott a nagyon lassan múló időnek. Igazából – de ezt csak a gyerekek tudták – bármi megtörténhetett. Ha lenne egy mindentudó számítógépem mindentudó, csodás algoritmusokkal, és abba beletáplálnám Jenei költeményeit, talán meg tudnám mondani, az időmértékes és ütemhangsúlyos verselés milyen keverése teszi olyan lüktetővé ezt a versnyelvet – vagy Jenei Gyula egy titokzatos, egy még fel nem fedezett versrendszer szerint komponál? Nagyon feszes , rímekkel is ügyesen operáló szabadversek ezek, dacára a sok (látszólagos) pongyolaságnak, betoldásnak, az emlékezet meglehetősen spontán, vagy inkább spontánnak tűnő áradásának . Olyan természetesnek hat ez a lüktetés, hogy néhány oldal után elmorfondírozunk: hát nem ezt a furcsa szívdobbanást halljuk-e mi is, mikor félálomban vagy futás közben átengedjük magunkat a saját emlékeinknek? Meglehet igen, bár ennek a teóriának ellentmond, hogy nagyon kevés költő – talán még Tandori sem – volt képes egyszerre érzékeltetni a szabad beszéd spontánnak ható dísztelenségét és ellenállhatatlan lüktetését. Sok-sok példát hozhatnánk, most elégedjünk meg az Építkezés , egy éjjel-nappal építkező, fiatal párt bemutató vers ilyen mesteri zárlatára: „…vajon felnevelik / együtt a gyerekeket? vagy szétmennek? a nagy nyarakra / tél jön, hideg.” Jenei Gyula, a Mindig más szerzője pompás versekkel bizonyítja, hogy a magyar szabadvers egyik legnagyobb mestere. De ez a dicséret is felemás: a „pompás versek” egy – akár epikusan is megragadható – témát járnak körbe, a Kádár-kor furcsa al világát, gyerekszemmel bemutatott vidéki Magyarországát. Akár novellaciklusként, a Tar-féle Mi utcánk egyik („utószülött”, kései), természetesen jóval több hagyományt variáló előzményeként is olvashatjuk. (Tiszatáj, Szeged, 2018)
