Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Surányi Dezső: Ahol az ég alatt mosolyognak a barackfák… (A hunza sárgabarack – legendák nélkül)
105 mok megkötését, és rendeletileg határozta meg a tennivalókat. 1791-ben 21 nmf-et (1465 km 2 ) nyelt el, terített be a futóhomok Pest-Pilis-Solt vármegyében és a Kiskunságban. A 12 nmf-nyi határú Kecskeméten (837 km 2 ) 1792–1805 között 2 nmf-nyi (140 km 2 ) homokterület 6 nmf-re (419 km 2 ) növekedett. 1817-ben homokon már a szántást is megtiltották pl. Matkópusztán. Ami ezután történt a Duna–Tisza közén, még kétszáz év távolából is, a legjobb döntésnek bizonyult. A legelők felosztása, ill. a szőlőtelepítésre felhasznált területek nagysága egyre nőtt, a XIX. század derekára elérte majdnem az 5000 kh-t. 1905-ben már mintegy 6500 kh szőlő és köztesként több százezer gyümölcsfa adta a megélhetés bázisát az ittenieknek. A legnagyobb szőlőfelület Kecskemét határában az I. világháború idején volt, ami azért a Duna–Tisza köze nagytájban nem mindenütt volt megfigyelhető. Hajagos Illés polgármester 1856. júl. 28-i rendelete nyomán létesült városi szőlő- és gyümölcsfaiskola, majd további egyesületi-vállalkozási szaporítóanyag-telepek, s ezeknek a szaporítási koncepciója döntő hatást gyakorolt a város kertkultúrája fejlődésére. A kecskeméti szőlő- és gyümölcstermesztés másik sajátossága, hogy akik a legtöbb kockázatot és a mintakertek létesítését vállalták, azok a város felső-középosztálybeli és módosabb tisztviselői, szabadfoglalkozású polgárai köréből kerültek ki. Az egybefüggő kultúrtáj meghozta a növény-egészségügyi gondokat: 1869-ben lombrágóhernyó-invázió lépett fel, 1875-ben a lisztharmat, 1884-ben a levél-peronoszpóra kártételt észleltek a kecskemétiek. 1891-ben a fakórothadás, 1894-ben a szőlőmoly s 1909-ben pedig már a fürtperonoszpóra okozott tetemes terméskiesést a szőlőkben. Mindehhez a téli, s még inkább a tavaszi fagyokat, aszályos éveket is figyelembe véve, a gyümölcsfák lombkoronás szintet adva kölcsönösen védték a cserjeszintben a szőlőtőkéket. Ez egy jól működő ökológiai és gazdasági kockázatcsökkentő rendszer volt. A szőlő-gyümölcskultúra fejlődését és a piacok bővülését kiállítások és szakmai tanácskozások is segítették. Az ilyen alkalmak módot szolgáltak az új fajták megismerésére, Kecskemét–Tiszakécske térségében a Nancy barackfajta megalapozta a rózsabarack termesztését, amiért Hankovszky Zsigmond sokat fáradozott. Nálunk az országban sokféle fajtát honosítottak, de ezzel nem sodorták veszélybe az itteni tájfajtákat. Épp azért tértünk vissza erre a ma ugyancsak divatos, sajnálatos és fajtacserélgető jelenségre, mert a svájci Wallisban a Luizet fajta, de Franciaországban és Dél-Olaszországban is a tájfajták a mai napig a sárgabarack-termesztés bázisát jelentik. A Duna–Tisza közi baracktermesztő tájjal azért érdemes a pakisztáni Hunza-völgyet párhuzamba hozni, hogy legyen példa arra, hogy miként érhető el, hogy a gyümölcsfa megélhetés életforma tradíció együtt miként őrizhet meg egy sajátos kultúrtájat és annak jeles gyümölcsét. Ha nem is úgy, mint ott – a világtól elzártan, és mégis működőképesen. Ezt a világot kutatja a mai ember, de mi nem bizonytalan rokonsági és orvosbioló- giai okokból tesszük, hanem szeretnénk – már bárhonnan a világból – gondolatokat adni a kecskeméti barack legújabb kori felemelkedéséhez. Legfőképp a Duna–Tisza köze népe számára. 7-8 ezer tonnára esett vissza az ország sárgabaracktermése, ami kevesebb, mint amint említettük – Kecskemét határában szekérre rakott és a Fő tér híres gyümölcspiacára és a vasútállomásra bevitt mennyiségnek. Most ezért fordulunk egy távoli, és még mindig izoláltságában is sikeres régió termesztéskultúrája felé, ahol azonban fenyegetően még csak egy autópálya, nem pedig túlzott ipartelepítés veszélyezteti a sárgabarack jövőjét – a megmaradást biztosítani. A Homok-haza című kötet (1998) végén Csatári Bálint megfontolt sorai ideillenek. „Az elmondottak nyomán világos, hogy a Duna–Tisza köze modern és herarchikusan is megfelelően tagolt településhálózata az elmúlt fél évszázad településfejlődésének eredménye. Ez adottság és érték is. Az átalakulás az egyedi tanyáktól az új vagy megújult községeken, a sajátos kisvárosokon át a mezővárosból lett viszonylag modern városig alapvető és gene-
