Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Surányi Dezső: Ahol az ég alatt mosolyognak a barackfák… (A hunza sárgabarack – legendák nélkül)
106 rális volt. Nem egyenes vonalú ugyan, de a helyi sajátosságokkal valamelyest számoló. A korábbi igen ritkás hálózatú településállomány besűrűsödött, a régebbi térbeli képhez viszonyítva sokkal lassabb és ellentmondásosabb, mondhatnánk azt is, hogy mérsékeltebb volt a társadalmi fejlődés. A megújulásra való hajlam, a vállalkozási készség megvan, a hozzá szükséges új tudás még hiányos. A terület korábbi hagyományaiból is talán megőrizte azt, ami az elengedhetetlen kontinuitás biztosításához szükséges. A tájhoz, településhez kötődés, az identitás is jelen van a Duna–Tisza közén… Túl sok az, ami az elmondottak okán, e tájat, településeit és lakóit érte az elmúlt fél évszázadban ahhoz, hogy ezeket csak úgy egyszerűen és elegánsan átléphessük. Fel kell őket dolgozni. Tudni azt, hogy mi volt belőle az életképes, a megtartható, sőt a fejleszthető, s hogy mi volt a látens, a művi, a mesterséges, a nem folytatható. „A másság, amire büszkék lehetünk, csak addig ér valamit, ha azzal valami egységeshez, s lássuk be, bizonyos fokig uniformizálthoz csatlakozni tudunk. Nem annak feladásával, hanem erényeivel…” A minap elhunyt Kányádi Sándor gondolata is ideillik, Pécsi Gyöngyivel folytatott beszélgetésében így méltatta a Duna–Tisza közét: „Én azzal az alacsonyabbrendűségi érzéssel jártam végig Bács-Kiskun megyét, mintha a Ruhr-vidéken jártam volna, mint lakatossegéd. Kiskőrös, Nagykőrös, Cegléd, Kecskemét – ház ez a magyar költészet Ruhr-vidéke.” Figyelmeztetőnek tűnik, de annál több – a valóság. 1985-ben Kecskeméten rendeztük a VII. Nemzetközi Sárgabarack és Gutaütés Szimpóziumot. A török résztvevők nagy figyelmet szenteltek a hazai sikeres termesztésnek; viszont a termesztésünk ekkor már kezdett hanyatlani. Miközben a törökök, a tradícióikat nem elhanyagolva, 700 ezer tonnáig tudták a baracktermésüket emelni! Azután ők is belefutottak a csak ökonómiai szemléletűségbe, elfeledkezve az ökológiai szemléletről, s egyes régiókban a hagyományokat teljes mértékben elhanyagolták. A következményei ma már láthatók: náluk is komoly termelési válság alakult ki. Viszont van azért jó példa is a világban, tőlünk mintegy 4500 km-re lévő Hunza-völgyben és lakóinak tevékenysége a világörökség része lett. Mire a Hunza-völgy rátalált a sárgabarackra… A Pakisztán északkeleti szögletében található Gilgit-Baltisztán régió Gilgit, Diamer, Ghizer, Ghanche és Skardu körzeteit foglalja magába. Geopolitikai és etnikai értelemben kényes terület, Kínával, Tadzsikisztánnal és némiképp Afganisztánnal érintkezik. Ez a Karakorum hegység vidéke, a Hunza, Naghar és Yasin folyók völgyét tekintik Gilgit- Baltisztánnak. Szinte megközelíthetetlen – magas hegycsúcsokkal és hatalmas gleccserekkel. Minden körzetben található egy-egy égbe nyúló csúcs, a 8611 m-s K-2 Skarduban, a Nanga Parbat 8138 m Diamerben, míg a 7788 m magas Rakaposhi Gilgitben magasodik. A régióban 28 hegycsúcs meghaladja a 6500 m-t! Félelmetes gleccserek vannak, közöttük 72 km hosszú a legnagyobb. Érinti a kínai Xinjiangot, és közel esnek az afgán és tadzsik területek. Déli irányban húzódik egy 300 mérföld hosszú tűzszüneti vonal Kasmírral és Ladakh-kal. A Karakoram autópálya megnyitásával (1979-ben) a régió szerepe tovább nőtt, így a bájos Hunza-völgynek elszigeteltsége is eltűnőben van. A területe 7900 km 2 , lakossága közel 800 ezer fő, lakói 150 kisebb faluban élnek. Csáji László Koppány ( Tündérek kihalófélben, 2004) című könyvéből tudható, hogy itt 8 népcsoport él, a Hunza-völgy népét burusoknak nevezik. Több mohamedán vallási irányzathoz tartoznak, de Ghizerben és Gilgitben iszmaili muszlinok vannak többségben. A síita irányzat az iszlám legnagyobb vallási kisebbsége, 10-13%-ot képviselnek. A többségi szunnita iszlámtól alapvetően abban különbözik, hogy
