Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Surányi Dezső: Ahol az ég alatt mosolyognak a barackfák… (A hunza sárgabarack – legendák nélkül)
104 Surányi Dezső Ahol az ég alatt mosolyognak a barackfák… (A hunza sárgabarack – legendák nélkül) Az alföldi Homokhátságról és a sárgabarack múltjáról – ismételten Sokféle okot lehet találni, hogy miként ért a magyar sárgabarack-termésvolumen évi országos 7-8 ezer tonnás mélypontra. A könnyebb magyarázatban a nemzeti önfeloldozás is belejátszik: hát, az időjárás miatt. Igen, bizonyos értelemben igaz is lehet, ha a XX. században ne lett volna minden esztendőben időjárás! Volt, és ha tetszik, ha nem – lesz is, ami kétféle irányból képes hatni egy nagy múltú növénykultúrára: a gazdaságpolitika által és az emberek személyes elhatározása oldaláról – egyik sem időjárási kérdés. Jelen sorok írójának sokféle családi okból lehetett volna indoka, hogy ne szeresse a mezőgazdaságot, vagy éppen a nagyüzemeket. De a csongrádi kertjeinkben mézédes barackot termő fák, birsek és naspolyák, „piszkebokrok” és a ház hátuljánál (csongrádi terminus technicus) málna is termett. Ma országosan is megfigyelhető, hogy minden ökológiai racionalitást képes felülírni az iparfejlesztés és az útépítések ága-boga. Na, azért senki se gondolja, hogy „biciklivel a debreceni cirokseprőpiacra” időket sírnám vissza. De azért sokkal jobban kellene sáfárkodni a már egy megyét elhasznált nagyipari és útépítési területhasználattal – 1945-től folytatólagosan. Keserű soraim oka, hogy a Kecskeméti baracksirató című írásom épp a Forrásban (2010) nem tudott kellő hatást elérni. Hogyne lenne így, amikor az 1920-as években csak Kecskeméten (olykor Nagykőrösön is) naponta rakodtak akár 7 ezer tonna barackot az állomás vagonjaiba… Idézhető is Erdei Ferenc, aki a Futóhomok című szociográfiájában ezt írta: „…akik a barackot hozzák, mezítlábas magyarok, akiknek ebből a barackból készül az új csizma és hogy ki tudja, jut-e még belőle is a gyereknek. Semmi sem látszik mindebből, olyan az egész, mint a varázslat.” A történeti adatok talán elindíthatnának egy jól átgondolt tájrehabilitációt, rekonstrukciót is az Aranyhomokon, még ha lehetetlenség Mária Terézia szellemét megidézni. A történeti-klimatológiai kutatások vitathatatlanul igazolták, hogy nem tekinthető a török uralom következményének a Tisza-völgy elmocsarasodása, annál inkább azonban annak elnéptelenedése. Buda visszavétele után a népességi betelepítésekkel olyan helyzet állt elő, hogy a túlzott állattartás miatt a gyepek állapotromlása egyre súlyosbodott. A túllegeltetés sivatagosító hatása a mérsékelt övi övezetben is nyilvánvaló lett – súlyosodva 450-500 mm körüli csapadékmennyiséggel – írtam az említett tanulmányban. Egykor bölcs felismerésnek bizonyult, hogy a sovány homoki legelőket ágazati váltással próbálták hasznosítani. A bécsi udvar ugyanis felismerte ennek szükségességét, Mária Terézia „agytrösztje” felfigyelt a problémára. II. József 1788-ban már sürgette a futóho-
