Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Borsodi L. László: József Attila költészetének hatása Baka István ifjúkori zsengéire
67 önreflexió, a világ úgy-és-ott-létében való megértési kísérlete, vagyis maga a költészet: „megtorló gondjaink tövén hasits / résnyi utat, hogy oszoljék a köd, / ha félünk, légy a lelkiismeret, / lábunk alatt csikorduló kavics!” (3) József Attilának a mikro- és makrokozmoszt összekapcsoló költői világában látja meg annak a lehetőségét – és alkalmazza később is mint poétikai eljárást –, hogy a tárgyi világ képeinek belsővé formálása révén ( „A vízesésre tanítottál, / s hogy mozdulatlan, ami játszi” – 2) a szerepeiben konstituálódó én értelmezhetővé tegye a maga számára , vagy legalább megpróbálja feltárni a világ feltételezhetően létező, különböző dimenziói közti összefüggéseket, annak tudatában is, hogy ez a megértési-alkotási folyamat egyet jelent a szenvedéssel: „a »nagyon fáj«-ba nem avatottat / tanítod fáni…” (4). Az Én nem tudom... című költeményben 3 a József Attila költészetéhez köthető magára maradt, rezignált lélek szólama a játékkal kapcsolódik össze, a költői nyelv játékát eredményezi. Ennek a kettősségnek a kialakításában fontos szerep jut a szimultán verselésnek: a 4/4-es sorokat 4/3-asokkal (kivéve az 1. szakaszban, amelyben a páros sorok 4/2-es ritmusúak) váltakoztató ütemhangsúlyos verselést a jambikus lejtésű emelkedő verslábak ellenpontozzák. A keresztrímmel kiegészülő ellenpontozó ritmus zenei síkon is megteremti azt a feszültséget, amely a lírai én létállapotával függ össze. Az 1. szakaszban bús-csendes melankóliával fordul önmaga felé: „Én nem tudom, ma délután / boldog miért vagyok, / miért enyém a csend, magány, / ha – ím – elhallgatok?” Szellemes öniróniával kutatja lelki békéje, boldogsága okát, távolságot teremtve önmagától: „Tán jóságától részegül / az önelégült lélek, / hogy azt, mit vélek vétkemül, / még győzik az erények?” Az önmagát nyugtató-felmentő, önmagát álboldogságba menekítő lélek hangjánál kritikusabb hang a lírai éné, aki a kései Zsoltár című vers szenvedő Krisztusára emlékeztető beszélőjéhez hasonlóan tudja, „erényemnél többet nyomott a vétek” , de ami a kései versben a számvetés részeként a vallomás, a bevallás biztonságával, a befejezettség tudatában szólal meg, az itt még kétely. Itt még az is kérdés, hogy mi a vétek és mi az erény: az-e, ami, vagy amit az én annak vél. Felmerül a kérdés, vannak-e olyan fogódzók az én számára, amelyek teljes biztonsággal megszüntethetnék a dilemmát, és kérdés az is, hogy ezek az énen belül vagy kívül keresendők. A problémát nemcsak ez a vers nem oldja meg, hanem az állandó öngyötrődés tárgya marad a teljes költészetben. A lélektől elválaszthatatlan testhez fordul, harmadik személyben beszélve róla, mintegy külső nézőpontból láttatva: „A test, a frissen fürdetett, / beszívja most az őszi / est illatát a bőrbe s egy / szavamnak még megőrzi.” A testével érzi a mindenséget, a test érzi az elmúlást, és megőrzi a szót. Ez a szó a „pillanat”: „Húsomban ott a pillanat, / a mindenségbe készül, / s szemedben majd (ki messze vagy) / tekintetté egészül.” A lélek esendőségének és a test mulandóságának a tudatában a mindenséggel való egyesülésre vágyik. Az Én nem tudom… a vágy verse, amely – mint oly sokszor a kései, a kanonizált Baka-versekben – a teljességet a kedves által véli elérhetőnek, annak a gondolata fogalmazódik meg, hogy a magány a szerelemben oldódhat fel, az én a te-ben teljesedhetne ki. Lehetne ez az ifjúkori vers az induló költő vágya, amely a minél tökéletesebb költői nyelv megszólaltatásában teljesedhetne be. Be is teljesedik: Baka István költészete a bizonyíték, de (a keletkezés felől nézve) még kissé várat magára. Az 1965-ben írt következő négy vers ugyanis, a Délután , az Egy foltos , a [Még mindig tépelődöm…] és a [a fűben a testem…] , 4 az Én nem tudom… viszonylagos formai fegyelme3 1965. X. 3. 4 A [Még mindig tépelődöm…] és a [a fűben a testem…] című versek az Új Dunatáj 1996/2. számában jelentek meg. Solymár Imre közölte a költő halála után a Baka István diákkora, s „legboldogabb” esztendeje, 1965 ( Új Dunatáj, 1996. június, I. évf. 2. szám, 21–32. ) részeként: 24–25.
