Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Térey János: Egy, kettő, három!
17 csillogó-villogó, szocialista-brutalista, kívül kicsit szögletes és otromba, de belül mégis igényes és márványlépcsős Kölcsey Művelődési Központ kamaraterméből. És bizony, Molnár Ferenc volt, 1982 őszén. Az Egy, kettő, három című egyfelvonásos ment aznap, frissen, nem sokkal a bemutató után, és keresztanyámékkal néztük egy hétvégén, gondolom, november hetedike táján, mert ha jöttek, ők mindig olyankor jöttek hozzánk a Wartburggal. Véletlenül megmaradt a műsorfüzet, amely szerint Simor Ottó alakította Norrisont, a mindenható bankvezért. Hogy Simor volt-e olyan jó, mint a szerep klasszikus megformálói, Márkus László vagy Feleki Kamill, nem tudom, de Alföldi Róberttel újranézve egytől egyig bevillantak a fordulatok, például a majdnem megborotvált főszabász, akit összetévesztenek a fésületlen és borostás sofőrrel. A később személyesen is megismert Dánielfy Zsolt játszotta ezt a szabászt. Hoppá, és a fiatal, huszonnégy éves Szarvas József a szolgát! Aki meg felejthetetlen Ökrös (és Verrasztó Miklós néven halott építőmester) volt a Jeremiás avagy Isten hidegé ben 2010 őszén, amikor engem még a Nemzeti Színházban játszottak. Szóval ez az önmagát agyondolgozó, nárcisztikus bankár, Norrison éppen megérdemelt téli vakációjára vonulna, amikor a családjánál vendégeskedő, nyafka amerikai milliomoslány, Lydia bejelenti a sokszoros katasztrófahelyzetet: titokban férjhez ment egy kommunista taxisofőrhöz. „Testileg és lelkileg is odaadta magát” neki, ezzel az információval vajon mit tudtam kezdeni tizenkét évesen? Annyira odaadta magát a lány, hogy máris teherbe esett. Ja, vagy úgy. (A szüleim továbbra is adósak maradtak a szexuális felvilágosításommal, de a teherbeesés módját addigra egy színes, ízléses rajzokkal illusztrált felvilágosító füzetkéből már megtudtam, Fritz Kahn és a Káma-Szútra azonban még hátravolt.) Súlyosbítja a dolgot, hogy a szülők is megneszelték a fű alatti házasságot, és útban vannak ide. Norrisonnak egyetlen óra adatik, hogy beüzemelje cégének masinériáját, és kifordítsa a sarkából a világot. Azt találja ki, hogy fölépíti a taxist, azaz átalakítja, munkásból munkaadóvá varázsolja. Az érkező szülőket már be sem várja a darab, de a diadal garantált. Azt hiszem, Molnár fabulája lekötött, ha engem nem is varázsolt el úgy, mint Norrison a nép egyszerű fiát. Adott volt minden molnári vegyérték, a szituációk takarékos gördülékenysége, az olajozott gépezet – sokszor emlegetik is magát az olajat a darab során, éppen a tempó okán, olaj, olaj! –, a poénok, a riposztok arányos kidekázottsága, meg a határtalan léhaság, amely nem kelt mégsem komolyabb ellenérzést, és egyetlen percre sem hagy unatkozni. Nincs jelen a szerző, nem közöl gondolatokat, nem témákat, téziseket ír meg, mint, teszem azt, Brecht vagy Németh László, nem szól úgymond semmiről. S hogy ez nem baj. És hogy Molnár iparos volna-e? Nem hinném. Kétségtelenül a karaktereiből szólal meg, az nem igaz, hogy egyáltalán nem hagyja ott a személyisége nyomát, ez a Norrison is ő, a céges gépezet is Molnár olajozott írói működését utánozza; a Játék a kastélyban kiégett színpadi szerzője, Turai is kifacsart önportré; sőt a kedvesét pofozó és bűnhődő Liliom is ő, a Vészi Margitot bántalmazó magánember, leleményesen ligeti hintáslegénnyé stilizálva. Nem tudom, vajon minőségére nézve milyen előadás volt, nem olyan szemmel néztem. (Nem volt jobb azzal az „ártatlan” szememmel nézni, feszengős volt, csak valahogy üdítőbb és váratlanabb, ezerszer titokzatosabb és teher-
