Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Térey János: Egy, kettő, három!
18 mentesebb.) Rendezte: Balogh Gábor, utánanéztem, színházi és rádiós rendező, akkor harminckét éves, nem azonos az azonos nevű Mafilm-operatőrrel. Biztosan tisztességes előadás lehetett, azt hiszem, senki sem panaszkodott rá, apám sem, ő egyébként régi színházba járó volt még Latinovits Zoltán és Hofi Géza debreceni szereplésének idejéből. A Tóték ra világosan emlékszem a Kölcsey Művelődési Központból, sokkal későbbről Korcsmáros Jenővel, aki pedig anyám egyik kolléganőjének férje volt. Már rendelkeztem összehasonlítási alappal, éppen Latinovits miatt, akit láttam a tévében. Leveleztem a Csillebércen megismert Kanovitscsal, és már érvelni is tudtam Korcsmáros arányos alakítása mellett, és a máskor, másban lenyűgöző Latinovits ölessége, monstruózussága, az általa hozott karaktert is sújtó elnyomása ellen. Inkább volt Latinovits, mint az őrnagy. Első átütő színházi emlékem viszont a Csongor és Tünde, már odaát, a Kossuth utca elején álló nagyszínházban, méltó keretek között. A párt csak sejtem, a díszlet elveszett, de a négy gyönyörű zárósor örökre megragadt a fülemben, még ha manapság le is szokás csípni az előadások végéről: Éjfél van, az éj rideg és szomorú, Gyászosra hanyatlik az égi ború: Jőj, kedves, örülni az éjbe velem, Ébren maga van csak az egy szerelem. Nos, az „az egy szerelem” már nem is volt annyira megfoghatatlan valami. Sejtéseim voltak, például az óvodából és a Nagyerdőről, elementáris élményem a viszonzott vágyakozásról egyelőre nem. Még igazi kudarcaim sem. Csupa gátlás voltam és remegés. Ez az „egy szerelem” nem ugyanaz, mint amikor Lydia testileg és lelkileg is odaadja magát? Majdnem. Sőt teljesen, elvégre Lydia nagyon szerelmes a mozgalmárba. Csak szebben van megírva Vörösmartynál, nem? Tudtam, ilyen szerelmet kéne fölkutatni, netán teremteni, varázsolni nekem is. A színházat nem sokkal azelőtt tatarozták, a Nabuccó val nyitott, albumba ragasztottam az ünnepségről beszámoló cikket a Film, Színház, Muzsiká ból. Emlékszem a vadonatúj zsöllyék bordó bársonyára. Arra a halálelegáns, síkos, vörösmárvány padlóra. A remegésre az eseményre kiöltözött, miniszoknyás szép lányoktól, akik akkor tanulták meg használni a szemfestéket, hordani a tűsarkút meg a melltartót, akkor ébredtek rá, hogy mutogatni való mellük és combjuk van, amit paradox módon mégis leplezniük kell. Kólát kértek a büfében. Esetleg már kávét is, vagy az egyelőre túl felnőttesnek számított? Én biztos, hogy kávét kértem. Próbálkoztam. A kávéval és velük is. Összesúgtak. Megigazították a fényes, fekete harisnyájukat a feszes vádlijukon. Emlékszem a saját idétlenségemre. A szorongásomra a hülyén kinéző öltönytől. A remegésre az idétlen vihogásuktól. Az idétlenségében is elragadó viháncolásuktól. Mosolyogtam a furcsán és újszerűen modorosan ejtett angol szavaikon. Szavaimon. Nagyon megtetszettek nekem tizenhat éves korunkra. Ugyanakkor kicsit tartottam is tőlük. Annyira váratlanul ért a kivirágzásuk. Biztosan rajtam derülnek. De ha nem, akkor is túl hangosak nekem. Suta mozdulataikra suta mozdulatokkal reagáltam. Egyszerűen túl sok múlik rajtuk. Jószerével minden. A nyolcvanas évek kreppelt frizuráit ma már
