Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Térey János: Egy, kettő, három!
16 például Lester del Rey A szökevény robot című regényét. Őrsi naplót írtunk, igyekeztünk viccesen vezetni, kicsit ironizálva a tábori élet formaságain. A barakk és szűkebb környezete hivatalosan a körlet elnevezést kapta. Versenyt rendeztek, melyikünké a legszebb körlet, afféle katonaság-előkészítőként. Átéltünk itt néhány hatalmas vihart, kopogtak az epernyi jégdarabok a barakkok tetején. Ebben a táborban voltam szerelmes egy magas, lófarkas, mézszőke lányba. Valószínűtlenül szép volt, és izgató a tízesztendős szemem számára. Nem, még nem az első megkívánás. Tévedés volna azt állítani, hogy valójában egy szexuális archetípusba, a hosszú combú és kék szemű, szláv teniszezőnők ősképébe voltam szerelmes, dehogyis, hol voltunk még attól tízévesen? Még a nevét sem tudtam, a párhuzamos osztályba járó lány sem ismerte, akinél tudakozódtam utána, így aztán magamban Natasának kereszteltem el. Valóban Natasa-szerű volt, semmiképpen sem Tolsztoj Natasa Rosztovája miatt, akiről még nem is tudhattam. Ő egy modern, kortárs Natasa volt. A magabiztos lénye tetszett, a ruganyos mozgása, és mindenekelőtt a fölényes hangja, orrhangja alighanem, amit egyszer- kétszer volt szerencsém hallani, amikor ott haladt előttem hazamenőben a körúton a barátnőjével. És csacsogtak, lenyűgözően, a szüleikről, a menzakosztról, a nyaralásról, egyszerűen mindegy volt, hogy miről, én ámultam. A nyolcvanas évekbeli meg a mai Nagyerdő alig-alig téveszthető össze, s ezt nemcsak a táj, az épületek, a burkolatok és a növénytakaró alapos változása, hanem a tarifák brutális különbsége is okozza. Hazafelé ugyancsak egy forint volt egy gombóc fagylalt a Pálma cukrászda előtt, én mindig vaníliát vagy puncsot kértem a tölcsérembe, és ahogy anyám kérte, lassan nyalogattam el, meg ne fájduljon tőle a torkom. Az erdő azóta visszavette a nyári táborunkat, barakkjait pedig tűzifának adták el. Ez már nincs; a Pálma, ha nem is cukrászdaként, de máig megvan, rendszeresen ott tartjuk a gimnáziumi osztálytalálkozókat. Gyermekkorom másik szentélye, a Csokonai Színház, a Kossuth utca elején, megvan, még ha mára viharverten is. Elsős gimnazista koromtól minden szep- temberben bérletet váltottam, lehetett páholyba is kérni. Legjobban azt szerettem, ha a hétfőket aranyozta be vagy egyszerűen emelte meg a színházi program. Az úgynevezett „román hétfőket”! Hétfőn ugyanis adásszünet volt a magyar televízióbann. Odaát viszont nem, és mi tudtuk fogni a román egyes csatornát. Ceaușescu-beszédek szóltak rajta végtelenítve, illetve nótaszó – az adás teljes két órájában –, s ennek a zenés propagandának akkoriban nem értékeltem eléggé a brutális báját. Igaz, itt lehetett először wimbledoni közvetítéseket is nézni, máshol nem látható BEK-meccseket, illetve a nyolcvanas évek közepéig magyar filmeket is, román felirattal. Ha kicsit szégyenkezve is, de apámmal köttettem meg a nyakkendőmet, mert én nem voltam képes megtanulni, őtőle viszont nem szívesen kértem már semmit. Fölszálltam a villamosra, és irány a színház. Szürke öltönyöm a Vörös Október Ruhagyárból származott, aztán varrattunk egy vajszínűt is érettségire, barna inggel és fehér bőr nyakkendővel kellett hordani (anyám hiába ódzkodott, nem tudta megóvni a döntést, a szülők megszavazták!), a hideg futkározott tőle a hátamon, tisztára olyan volt, mintha nem ért volna véget az úttörőségem. Első, jól fölidézhető színházi élményem mégsem a Csokonai Színházból származott, hanem a
