Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Térey János: Egy, kettő, három!
15 hazajövet. (Nyáron eszerint nem volt bérletem, pedig ez a napi két út bőven indokolta volna a befektetést.) A szomszédban, mindjárt a tábor mellett terült el a Jubileumi játszótér, megismerkedtünk a kertészével is . Üde öregúr volt, katonásan fölnyírt tarkóval. Néha valóban beszélgettem vele, ha csendespihenő alatt elhagytam a körletet, s kiléptem a nyári tábor délutánjából, ha hagyták. Hetykén beszélt velünk, gyerekekkel. „Hát tik meg mit akartok, gyerekik”, ilyenformán. Közben mi meg viccesnek találtuk a tyúkmellét, a lepkevadász-szerelését. Le kellene szállnia a magas lóról, gondoltam. Aztán valaki beszaladt a körletbe, hogy baj van. „Micsoda?” „Levágta az ujját a kertész.” A rémhírterjesztés nagyban működött nálunk. „Na, nyögjétek már ki!” „Nem levágta, hanem csonkolta.” „Csonkolta az ujját a fűnyírógép.” A kavicson kövér pöttyök. Cseppről cseppre követtük a vérnyomot. Futó kapcsolatom, csak haverkodott velem, buksi fejemre barackot nyomott. Azért sajnáltam, hogy ilyen történhetett vele. Számoltam a cseppeket. Egy tisztáson állt, és rázta a zokogás, felnőtt ember létére. Ugyanezt a tábort „énekeltem meg” Bróm című szonettemben is. Szerettem ezt a helyet, még ha ez egyértelműen nem is derül ki a versből. A szeretet nem, az eredeti arculat azonban világosan kirajzolódik belőle. Mint mészbe ágyazódott kagyló nyomát a kőzet: A pázsittal határolt, egykedvű téglalap A pontot őrzi: itt állt a lakkszagú barakk. A bádogvályú – rozsda zabálja – ismerősebb: Ez volt a menza. Képzelt homlokzata előtt egy Zászlórúd búsul… Ennél is mulatságosabb Egy itt hagyott bitófa lenne. Magnak maradt Néhány tölgy, s ezt a tisztást meg úgy hívták: a körlet. A moccanó avar közt megvillan egy darab Az alvilági zöldre vikszelt linóleumból, Mely a sakktábla síkos kockáira tapadt; A brómos tea íze ebből a barna múltból A legvilágosabb és legbódítóbb zamat – Ínyünkön úgy ficánkol, hogy elszédít az undor. Felső tagozatban ebben a táborban minden nyáron láttam az Apacsok, az Osceola meg Az ezüst-tó kincse című, jugoszláv–keletnémet koprodukcióban készült filmeket, a Hugó, a víziló címűt is, a könyvtárbarakkból kölcsönöztem ki azokat a Delfin-könyveket, amelyek antikváriumban sem voltak beszerezhetőek,
