Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Térey János: Egy, kettő, három!
14 ott őgyelegtem a főutcán hömpölygő tömegben, az akkor újszerűnek számító hamburgeresek, gofrisok bódéi meg a régimódi lacipecsenyések standjai között. Mintha várnék valamit, nem is tudtam, hogy mit, nem is tudtam, kitől és mitől, csak nem az újévtől? Álltam ugyanitt, az infernális dudálásban, tülkölésben, őrjöngésben, amelyben képtelen voltam föloldódni, valahonnan a Happy New Year szivárgott a fülembe a fenomenális ABBA-tól, tehát a kislemez megjelenését figyelembe véve legalábbis 1980-at írhatott a naptár, de inkább két-három évvel később jártunk, hiszen már egyedül lehettem, elengedtek „a városba”. Elkezdtem szorongani a hazameneteltől, pedig az igazán nehéz menet nálunk a karácsony volt, és nem a szilveszter súlytalan napja, általában jókedvű, mindig következetesen otthon töltött éjszakája. Fönt lehetett maradni kettőig, ez volt a szilveszteri kiváltságom. Harminc év telt el azóta, a Béke útjai megállóból 1989 után megint Szent Anna- sarok lett, a Vöröshadsereg útjából újra Piac utca. A vármegyeháza nagytermébe azóta nem léptem. Tízezrek születtek és haltak azóta Debrecenben, más a megálló burkolata és táblája, számtalanszor cserélték a sínt, és majdnem ugyanannyiszor a villamoskocsikat is, a szemben álló házak legtöbbjét azóta tatarozták, némelyikét azonban azóta sem, negyven éve ugyanaz a szürke és barna barátságtalanság, ugyanaz a hátsó-ukrajnai romlás. Mindegyik védett vagy műemlék, egyikük hajdan a Kaszanyitzkyéké, most is üveg és porcelán, na de micsoda különbség a századfordulós nívó meg a szövetkezeti, ÁFÉSZ-es, KTSZ-es lepukkantság között! Szép lassan földolgozták ezeknek a házaknak a történetét 1 , tudható, melyik kereskedőházat építette a Fischer, melyiket a Steinfeld család, de homlokzatukon máig ugyanazok a penészfoltok éktelenkednek, mint a régi villamosvárások idején. Sokáig csak így, csapatostól engedtek el a szüleim otthonról, egyedül csak általános iskola vége felé, addig maximum a pékhez. Szombat délelőttönként a Nyíl utcai pékségbe küldött anyám, kaptam tőle három rézkettest, maximum egy tízest, ha süteményre és tejtermékre is szükség volt – így találkoztam először fizikai formában a pénzzel –, és én mindig kétkilós kenyeret hoztam, hogy napokig elég legyen. Egy kiló finom, fehér kenyér ára évekig három forint. Tanítás után a többi fiúval tejport vettünk a Kút és Maróthi György utcai sarki kisboltban, vagyis a népboltban, a tenyerünkről nyalogattuk föl, ez filléres tétel. A kisbolttal szemben, a másik, Nagy Sándor József utca sarkán nyílt meg Medgyessi Gyuszi bácsi nagyon újszerűnek ható, szép, nagy kirakatos, maszek boltja, útba esett, ahogy a Nyíl utcai pék felé haladtam. És bár számomra a Péterfia utcai volt „a trafik”, akadt kis trafikféle a Gólya téren, Csata bácsié, és az Eötvös–Agárdi sarkon is. A robbanócukorkáért nem voltam oda, pedig a többiek imádták. Ha nassolni vágytam, akkor már inkább egy Sport szeletet vagy egy Kismackó csokoládét vásároltam. A villamosjegy ára pedig kereken egy forint volt, és rájöttem, ha nem lyukasztok, tudok spórolni dupla adag fagylaltra, így viszont néha szaladnom kellett a tányérsapkás ellenőr elől, például a Nagyerdei körúti nyári táborból 1 Veress Dániel: A debreceni szecessziós építészet áttekintése. In: Szecesszió az Alföldön . Kiskunfélegyháza, Kiskun Múzeum, 2018. 58.
