Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Térey János: Egy, kettő, három!
13 nyúló kertekért. A „privát” homokozókért. Még a titokzatos fáskamrákért is. S hogy nálunk mindennek van helye, ők bezzeg kidobták a régi holmijuk felét. Náluk jóval szabadabb volt a légkör, az ő apjának voltak személyesen hozzám intézett kérdései, és mindig barátságos volt velem. Tibinek volt saját szobája, nekem csak tízéves koromban lett. Volt saját íróasztala, gondosan elhelyezett írószerszámokkal. Én sem akartam az apám készletére hagyatkozni. Tévéjük is jóval hamarabb volt, mint nekünk, és akkor ez számított. Tőle hallottam először Arisztid és Tasziló-viccet, tőle hallottam először az Anjou-házról és Sziddhárta királyfiról, náluk kóstoltam először kefirt. Neki lehetett aranyhörcsöge, nekem sokáig macskám sem. Ha látogatóba mentem, mindig fölmentünk a tetőre, ez a programpont sohasem maradhatott ki: a tizediken lakókat elsősorban a kilátásért lehetett irigyelni. Debrecen lapos. Elláttunk egészen a Hortobágyig. A lakótelepek megjelenésével valami végérvényesen megváltozott, valami jóvátehetetlen és megbocsáthatatlan történt, nem csak a magyar városokban, és Európának sem kizárólag a keleti felében. Nem csupán léptékváltás következett be, hanem stigma került a város testére. Jóllehet, történelmi és társadalmi szükségszerűségek, a krónikus lakáshiány és az iparosított technológia megjelenése diktálták ezt a fajta költségkímélő építkezési módot, amely a kifejtett emberi erő szempontjából valóban gazdaságosnak bizonyult, a paneltömbök barbár ormótlanságára és legfőképpen kiemelt, belvárosi elhelyezésére igazán nincs mentség. A négyemeletes téglakockákkal számolták végre föl a háború utáni évek ínségét, éljen! A zsaluzott beton társasházakkal kedveztek később a fiatal házasoknak, hurrá! S a dán, de inkább szovjet mintára épülő panel tízemeletesek már egyértelmű gyarapodást jelentettek – volna, ha kaptárjellegükkel, sorozatban gyártott igénytelenségükkel lett volna bármi közük bármihez, ami ezen a helyen maradandónak számít. De nem volt. Fenyegetően ott szürkéllettek a középkori sánc helyén szelíd félkörívben hajló Eötvös utca végében. Nem lehet őket eltüntetni, olyanok, mint a szégyen. Szóval mi „Még a tanári eltiltások ellenére sem váltunk el” (sic!), rögzítettem. Nem is a válás emlegetése a fura Tibivel kapcsolatban, hanem az eltiltás ellen lázadó szemtelenség egy iskolai fogalmazásban. Van képe, és megörökíti a tiltást, pedig nagyon is jól tudja, hogy a tanára fogja először olvasni! „Egyszer azonban egy orvosi vizsgálat alatt kiderült, hogy gerincferdülése van, és gyógytornával kell ellensúlyozni. Az iskola nem tette lehetővé a váltásokkal, hogy délután is járhasson, és 1981 szeptemberében el kellett búcsúznunk egymástól.” Igen, mi hol délelőttösek, hol pedig délutánosok voltunk, váltottuk egymást, kicsi volt a ház. Úgyhogy Tibi kényszerűen iskolát váltott, átvitték a szülei a partizán-vezérezredesről elnevezett, nálunk egyébként is nívósabb Nógrádiba, a mai Benedek Elekbe. Én még évekig följártam hozzájuk, ő is átjött, de jóval ritkábban. Aztán elmaradtunk egymás mellől. De akkor még csak a villamost vártuk hazafelé, tökéletes egyetértésben, a Béke útjai megállóban. A nyolcvanas évek minden egyes szilveszter délutánján ugyanott álltam. Elhatároztam, hogy „bemegyek a városba”, így mondtuk, pedig mi is a Belvárosban laktunk. És akkor
