Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Térey János: Egy, kettő, három!
9 tem a kapun, amikor megjelent a ház előtt apám. Napközben mindig tudta, hol vagyok, de délutánra eltűntem a radaráról. Iskolában vagyok, napköziben, és kész, nem lehetek máshol. Hogyan deríthette ki mégis, hol vagyok, ha nem az iskolában, rejtély. Bement oda, mondták neki, hazamentünk. Régen. Mégsem vagyok otthon. Utólag érteni vélem, amit akkor érezhetett. Kisfiam, kisfiam, merre jársz? Az a büdös kölyök hát nem elcsavargott? Nem voltam kimondottan elcsavargós. Csak aznap. Ő meg ösztönös szimattal ment utánam. Cirkált föl-alá az utcákon, mint egy járőr? Szitkozódva, káromkodva, mint az aggódó apák? Egy sárga Wartburgból pattant ki. Csak nem a keresztmamám ül a kormánynál? De bizony. (Jézusom, sajnos elfelejtettem, hogy ma jönnek látogatóba Berényből.) Akkora pofont kaptam apámtól, hogy majdnem leszállt a fejem. Hogy mit képzelek én magamról. Pedig el volt tervezve, hogy együtt megyünk ide meg oda. Anyukád vacsorával várt, az kihűlt, te meg… Megzörrent a kezemben a most már nagyon nevetségesen ható zacskó. És ebben mi a fene van? Minek? Nem jó neked a mi szőlőnk? Mindezt a keresztanyám meg a Mona család szeme láttára, előbbi szomorúan nézett, utóbbiak részben megütközéssel, részben megértő elnézéssel. Egyedül Kacsa vigyorgott. Ezután csak évek múlva látogathattam meg bárkit az osztályból, Monáékhoz nem volt többé kedvem. Negyedikben Teremi Sanyihoz jártam a Karthago zenekart hallgatni, mert akkor éppen az volt a menő. Amikor nekem is lett saját lemezjátszóm, sztereó Tesla, eszem ágában sem lett volna ilyen esetlen zenét föltenni. „Tuniszi zöldbozót rock”, így szólt az önmeghatározásuk. Ezt akkora sületlenségnek találtam kamaszként is, hogy még akár jó is lehetett volna, de nem volt az. A Béke útja gyerekléptékkel számolva messze esett Szentlászlófalvától. Egy szer egy fogorvosi kezelésre várakozó diáktársunk jól bevásárolt háztartási kekszből, és kiosztotta a teljes zacskót, csak hogy a fogak közt maradó keksztörmelékkel fölbosszanthassa a „henteseket”, akik nem is annyira fizikailag voltak kíméletlenek, mint amennyire modortalanul viselkedtek a kisdiákokkal. A szomszédba szívesebben mentünk. A Lőwy Sándor Úttörőház színes, ólomüveg ablakai a hét vezért ábrázolták. Lőwy Sándor pék volt és pártmunkás, Farkas Vladimir unokabátyja, és kényszertáplálás következtében halt meg a váci börtönben. Hogy Debrecenben járt-e egyáltalán valaha, s hogyha nem, mi indokolta ezt az elnevezést a korszellemen kívül, arról nem tudok. Az épületet Bálint Zoltán – Bálint András színművész nagyapja – és Jámbor Lajos emelte Hajdú vármegye központjaként, egy hajdani színjátszóhely, a Fehér Ló fogadó helyén. Az erkély magasából mintha cseppkövek lógtak volna lefelé, a párkányokon vöröskőből faragott, kardos, süveges hajdúk vigyáztak, az épület huszártornyán pedig Árpád fejedelem pirogránit szobra magasodott. Legalábbis Árpádnak mondták azt a hetyke figurát a csúcson. Gyerekkoromban, a hetvenes évek közepén már igencsak elhanyagolt volt az épület, s miközben a vakolat egyre csak hámlott, potyogott róla, elkoszolódtak, barnára pácolódtak a szobrai is. És ott volt még a hét vezér, akik páncélingben és színes, hegyes sisakban, hét nagyon magas és keskeny, színes mozaiküveggel berakott ablakból bámultak ránk. Mint később megtudtam, a Nyolcak festőcsoport alapító tagja, Kernstok Károly művei voltak ők, némelyikük kezében szablya, harci szekerce, íj vagy kürt. Dinamikus csoport volt, a két szél-
