Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Térey János: Egy, kettő, három!
10 ső vezér egész törzsével befelé fordult, a kettes meg a hatos kifelé nézett, vissza őrájuk, a hármast meg az ötöst elölnézetben ábrázolta ugyan Kernstok, de megint befelé, arccal a főnök felé fordulva; ilyen módon tekintetük iránya adott hullámzó ritmust az egésznek. Mintha valami forró téma futna végig a társaságon, valami fölvillanyozó hírt adnának tovább egymásnak a férfiak, jót vagy rosszat, az most mindegy, lényeg a hírközlés feszült és élénk folyamata. Hamar észrevettük, hogy a központi alak, Árpád fejedelem deréktől fölfelé hiányzik közülük, törzsének helyén sima katedrálüveg szomorkodik. Üvegablakként még a fejedelem sem élhette túl a bombázásokat. Évekkel később pótolták a csonka Árpádot, miután a palota úttörőházból megint megyeháza lett, még jóval a rendszerváltás előtt. Jó döntés. Azután már nem is volt több úttörőház a városban? De, mintha egy Simonyi úti villát megtarthattak volna maguknak a kiöregedett pionírok, igaz, már nem sokáig. Azóta Árpád szintén egyenesen a szemünkbe néz. Nagy, szépre csiszolt parkettájú, pompázatos terem, körbefutó stukkós erkéllyel, kazettás mennyezettel. És azok a súlyos csillárok! Külön megcsodáltuk a széles lépcsők rézgyűrűit, addig nem láttunk ilyesmit. Egyik nevelőnk elmagyarázta, hogy régen rézpálcák csatlakoztak hozzájuk, azok alá simult a süppedős, vörös szőnyeg. Szerettünk idejárni, szőnyeg nélkül is magnetizált minket a tér, ez a szocialista aulákhoz képest másféle tágasság, ez az emelkedett légkör. Az összes hajdúváros és falucska címere odafönt sorakozott körben, a nemesi családokéval együtt. De hogy mi mégis mivel foglalkoztunk odabent, a tekintetes vármegyeházán? Már nem tudom, csak sejtem. Legvalószínűbb, hogy ismeretterjesztő előadásokra, szavalóversenyekre és évfordulós ünnepségek véget érni nem akaró sorozatára jártunk. Körjátékokat játszottunk azon a tükörsima, eszelősen ragyogó, csodálatos parkettán (nekünk recsegő és hullámzó hajópadlónk volt odahaza, nagyanyámnak is). Felnőtt elvtársak köszöntőit hallgatta a derűs gyermeksereg. Sokan fotós szakkörbe jelentkeztek ide, az engem elkerült (hiszen gépem sem volt), a néptánc még kevésbé volt az én világom, a nagy karácsonyokra és a filmvetítésekre sem innen emlékszem. A boglyaíves, cirádás díszráccsal elzárt kapualjban rácsodálkoztunk arra a megfeketedett, bronz domborműre, amely első világháborús csatajelenetet ábrázolt ágaskodó paripákkal, puskával rohamozó huszárokkal egy szétfröccsenő gránát keltette, óriási porfelhőben. „A volt cs. és kir. 16-os huszárezred hősi halottainak emlékére”, olvastuk a betűket. Mi az a cs. és kir.? Tényleg császári és királyi? Ausztria és mi, együtt, azonos birodalomban? Apa, mikor megyünk mi Ausztriába, ahol azok az emeletes, piros vonatok közlekednek? Minek van vasúti szabadjegyünk, ha sohasem megyünk? (Amikor felnőtt emberként a kleinwieni vasúti megálló felől másztam meg a göttweigi apátság hegyét, a meredek, időnként az avar alatt eltünedező gyalogúton, s amikor lenéztem, és elrobogott a völgyben, mélyen alattam a piros vonat, akkor nagyon eszembe jutott az apám. És tudtam, hogy ez az, bár emeletes sem volt, csak piros. Ugyanaz az osztrák vonat, amelyre apukám sohasem ültetett föl.) A ház új gazdái nem vacakoltak sokat a háborús jelenettel, hagyták porosodni báró Wesselényi Miklós Játékszíni Társaságának emlékjelével együtt.
