Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Térey János: Egy, kettő, három!
8 Ugyancsak abban az évben vetítették a monumentális spagettiwesternt, a Keomá t Franco Neróval a főszerepben, azzal a heroikusan hömpölygő vége- főcímzenével, amelyben női falzett énekel szívet tépően. A félvér Keoma megment a pestistől egy terhes nőt. Gyűlölködő testvérei szorongatják Keomát, kikötözik egy kerékre a város főutcáján, végül a terhes nő menti meg. Egy-egy tehát. Megszületik a gyermek, ám az anya belehal a szülésbe, őt már nem lehet megmenteni. Keoma egy öreg boszorkányra bízza csemetéjét. „Aki szabad, az nem halhat meg soha”, búcsúzik a semmibe vágtató főhős. Hát, szép dózis a nem egészen nyolc évemmel. Bergmant és Tarkovszkijt már nem kapkodtam el. Az intimebben elegáns Apollóban száz másik szélesvásznú, „egész estés” film mellett A pogány Madonná t, az Egészséges erotiká t, a Szamárköhögés t és A bolygó neve: Halál t is láttam, jóval később, a Meteorban a Lady Chatterley szeretőjé t; ezt a kettőt már egyedül és titokban – vajon mit füllenthettem odahaza, mit nézek? –, de sokáig minden mást az általános iskolai osztályommal. Ha egy filmeposz kétrészes is volt, az majdnem fél napra kiszabadított apám ellenőrzése alól. Apolló, Víg, Meteor, ez volt a háromság. Hacsak nem a Híradóban vagy a Hungáriában néztünk filmet; esetleg, nagyon ritkán, szülői ellenjavallat birtokában, az utánjátszó Klinika moziban a Nagyerdőn. „Hányszor mondtam, kisfiam, ne nagyon érintsd a karfát, összefogdosták előtted a betegek”, intett belgyógyász anyám. „Minden beteg fertőző, anya?” Mintha a nadrágomra nem tapadna elég bacillus, spóra, egyéb alattomos kórokozó, meg ki tudja, még micsoda, az iskolában meg a villamoson. A mozikon kívül három épület enteriőrje jelenik meg élénken előttem: az úttörőházé, a IPK pódiumterméé az életemben tíz éven át tartó farsangokból, meg a Csokonai Színházé. És a fontos helyek közül egy nyári táboré a városhatáron belül, de már az erdőben. Nem tudom, azért-e, mert mindegyikben ott volt a későbbi pályám előlege. Például egyetlen templomra sem emlékszem, mert a családdal nem jártunk istentiszteletre, tizenhat éves koromig pedig tudatosan nem is tettem be a lábamat Isten házába. Aztán váratlanul döntöttem úgy, hogy egyetlen őszön járom végig az összeset Debrecenben – talán azért, mert annyira eltér a karakterük minden más építményétől –, így is történt. Ha a Vöröshadsereg útjáról, vagyis a tizenévesek nyelvén a „Vörihariról” nem fordulok le balra, a Béke útjára, a rettegett iskolafogászat felé, akkor alighanem a sarok utáni első, magas, sisakos házba tartok, mert attól délre már a pályaudvari negyed húzódik. A Béke-sarkon túl egyelőre csak a szüleimmel szervezhetek sétákat. Hogy mennyire be voltam zárva, mennyire kötve volt a kezem (és a lábam) alsó tagozatban, arra a Pereces utcai eset a példa. Mona Gyula, a padtársam pirulós, kevés szavú fiú volt, és Kacsának hívtuk, nem tudni, miért, elég volt ehhez a névtapadáshoz az egyszer viselt kacsás póló vagy egy véletlen elszólás is. Egyszer meghívott magukhoz tollasozni tanítás után, ahogy már korábban is néhányszor. Aznap péntek volt, és ezért egy-két órával elhúzódhatott a mérkőzés, nem néztünk az órára, párszor föl is akadt a labda a garázsuk tetejére, sokáig keresgéltük. Hiba volt. Búcsúzóul kaptam az anyjától egy zacskónyi gyümölcsöt, körtét, szőlőt és szilvát. Akkor még nem tudtam nemet mondani. Éppen kilép-
