Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Jenei Gyula: Álom a vonaton (vers)
6 és a sínek átvisznek az országhatáron, és azon túl másként zöld a legelő, és elvisznek gótikus dómok alá, történelmi városok folyópartjaira, s visszább az időben, a gyerekkoron is túlra tolat a szerelvény, olyan tájakra, ahol még egy véletlen mozdulat megváltoztathatta volna a jövőt, és akkor sosem bámészkodtam, hajoltam volna ki a lehúzott ablakon akkora menetszélben, amilyenben levegőt is alig kapok; nem kerestem volna üres fülkéket, vagy olyanokat, ahol vonzó lányok izzadnak bőrüléses nyarakban, s meztelen combjuk ragadósan sziszeg, amikor egy ismeretlen állomáson leszálláshoz készülnek, hogy örökre eltűnjenek a szemem elől, hogy ne ők legyenek, akik kiforgatják helyéből az életemet. és utazom tovább, jeggyel vagy anélkül, és néha megbüntet a kalauz, olykor meg a párás fülkeüvegre rajzolok, vagy betűket írok rá, amikor nem veszi észre senki, aztán gyorsan letörlöm őket. a rozsdafoltos ablakon át állomások, ostorlámpák fényei villódznak a szemembe, külvárosok, csenevész erdők suhannak száznegyvennel, máskor pedig csak vánszorog a vonat, mert leszakadt vezetékek, átforrósodott sínek, hajnali hófúvások, vagy éppen elgázol egy biciklist, öngyilkosjelöltet. néha eltévedek, nem ott szállok le, ahol kellene, de mindegy, mert minden állomás ismerős, az is, ahol sosem jártam. az utasok is ismerősek, a mozdulatok, a viszonyok. ha beleunok az olvasásba, a tájba, fejemet az ülőke támlájához hajtom, és behunyom a szemem: ugyanazok a színek, szagok, hangfoszlányok, s ugyanazokat az álmokat kattogja a végtelenített vágányokon semmibe száguldó szerelvény.
