Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Pethő Sándor: Botló drót
123 tól arra a szegénynegyed, erre meg a gazdag. Mert ezek az üzletekből élnek, mi meg abból, hogy dolgozunk az üzleteikben” – mutatja egy idős eladón ő . Életkora szerint Iván Béla lánya lehetne. „Ha egy fát elültetsz, még az unokáid is felköthetik rá magukat” – mondja egy kisszelmenci férfi a könyvben . Aztán – na zdarovje! – az író egészségére fenékig üríti a vodkás poharat. A konténerkapitalizmus lassan átírja a település fél évszázad szocializmus a után megtépázott szokásrendszerét, átalakítja etnikai és társadal mi szerkezetét. Lassan a tehenek is eltűnnek, mert hátrahagyott nyomaik zavarják a „szitiben” „soppingolókat”, és konténerhelyet sokkal kifizetődőbb bérbe adni, mint állatot tartani. A nemek szerinti munkamegosztás hagyományos rendje is megfordul: Míg régen az asszonyok végezték a ház körüli munkát, most ők a konténerekben árulnak, a többi teendő pedig az amúgy is munkanélküli férfiakra marad. * A nagyszelmenci szájhagyomány őriz egy történetet. Történt, még a szovjet időkben, hogy az egyik gazda megvadult lovai elszabadultak, és bevágtattak a határsávba. A gazda ment volna utánuk, hogy kiszabadítsa a szögesdrótba gabalyodott állatokat, de a határőrök sem innen, sem onnan nem engedték. Bár lett volna még segítség, a valóságban mégsem volt: a szovjet határőr rövid úton agyonlőtte a kétségbeesetten kapálózó, önmagukat minden mozdulattal egyre mélyebben megsebző állatokat. Ha a két Szelmenc kommunista korszakának jelképes története, a határdrótba gabalyodott két ló, akkor a posztkommunista korszaké a falusi ház udvarán álló, bérelt konténerbe telepített „market.” Ahol a szocializmus végkiárusításán minden Európa legolcsóbb diszkont árán kapható. * 1944 novemberében a 2. ukrán front katonái vonultak be a Kárpátaljára. A kárpátaljai városokból, falvakból több mint negyvenezer civilt, magyar és német férfit gyűjtöttek össze a szovjet katonák háromnapos „kis munkára.” Legtöbben soha nem tértek haza. Lehet, hogy köztük volt Iván Béla is. Ha így volt, először a Munkács közelében fekvő szolyvai gyűjtőtáborba vitték, onnan valószínűleg a nyugat-ukrajnai elosztótáborba, Szamborba, onnan került – ki tudja, milyen kitérőkkel – a Kaukázusba, a dagesztáni Mahacskalára. Életképességének kétségbevonhatatlan bizonyítéka, hogy 1946-ban a szovjet katonai b ürokrácia még élőként tartotta számon . Túlélte azt, hogy állandóan éhezett, azt, hogy ruhájából szaggatott rongyokba bugyolált lábbal vágott fát télen, a Borzsa-havasok aljában, és azt is, hogy korl átba kapaszkodva, állva aludt sokadmagával egy állati és emberi ürülékkel bokáig teli istállóban. Nem volt azok között a halottak között, akiket reggel az őrök tíz-tizenötönként tömegsírba dobtak, de azok között az elgyötört sírásó foglyok között sem, akik et, mivel nem tudtak elég gyorsan kimászni a gödörből, élve temettek el. Nem ivott – egészséges ivóvíz híján – a latrinából, nem kapott hastífuszt, vagy ha igen, mert fiatal volt, túlélte. Megúszta azt, hogy az őrök üvegport keverjenek az ételébe, vagy a kimerültségtől ájultan, a latrinába fulladva lelje halálát. Elkerülte mindazt, amit a szolyvai tábor – úgy hírlik – tízezer foglya nem tudott elkerülni.
