Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Pethő Sándor: Botló drót
117 a telefont sem veszi majd fel, ha látja, hogy az író keresi. Az anyaországi liberálisok azonban sokkal hatékonyabbak. Egyik európai képviselőjük 2005 j úniusának elején azzal a javaslattal fordul a szlovák külügyminiszterhez, hogy nyissanak határátkelőt a két falurész között. A nagy lendülettel elhajított buzogány, ahelyett, hogy ripityára törné, erőtlenül kacsázik át a nyitott kapun: Pozsonyban, a washingtoni meghallgatás eredményeként már fél évvel korábban megszületett a politikai döntés arról, hogy Szlovákia hivatalosan felveszi a kapcsolatot Ukrajnával a Kis- és Nagyszelmenc közötti határ átkelő meg nyitás ának ügyében. Ez azonban nem szegi a kedvét a két Szelmenc ügyé t felkaroló liberális politikusnak. Hivatása a szabadság világméretű exportja, és ha a jogvédelem beindul, a jogok meg is lesznek védve. K ülönösen, ha már a hiteles mércéül szolgáló washingtoni demokraták is elkötelezték magukat az ügy mellett. A liberális képviselő így az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése számára készült jelentésében az emberi jogok egyetemes nyelvére is lefordítja a szelmenci ügyet. Ebből a perspektívából persze nem látszik, hogy nem egy, hanem két fél faluról van szó, és annak sincs jelentősége, hogy többségében mindkettőt magyarok lakják. A jelentés valószínűleg ezért beszél Kis- és Nagyszelmenc helyett a sosemvolt „Szelmencről”, és mikor a falurészekről szól, ezért használja kizárólag azok ukrán, illetve szlovák nevét, a magyart még alternatívaként, zárójelben sem. 2005 j úliusában a képviselő egy európai parlamenti küldöttség tagjaként az ukrán elnökkel is találkozik. Kevéssel ezután egy tévéinterjúban elmondja, milyen mély benyomást tett rá, hogy az elnök – aki történetesen éppen tőle értesült először az ikerfalu kettéosztottságáról – még az ő jelen létében utasítást adott a határ megnyitására. P ártja nyilatkozatban ünnepli a határnyitó politikust. Í me, itt a példa, hogy a magyar érdekek érvényesítésére „nem a hangos fenyegetőzés, nem a nyomásgyakorlás, hanem a tárgyalás, és a kölcsönös érdekekre és értékekre való meggyőzés” a legjobb eszköz. De azért – mivel mégiscsak Közép-Európában vagyunk – az is imponáló, ha a szétkujtorgó civil vágyakat felülről érkező politikai akarat, és a legvégén a határozott utasítás kanalizálja. Ez utóbbi felől nézve a civil akarat legfeljebb valamiféle politikai apropója a folyamatnak, ámde semmiképpen sem a siker forrása. Talán ezért történik, hogy sem az interjúban, sem a közleményben nem esik szó azokról a civilekről, akik szívós, olykor valószínűleg elkeseredett és reménytelennek ítélt munkával tíz év alatt Washingtonig vitték a két Szelmenc ügyét. A gazdasági eliten és politikai osztályon k ívül rekedt posztszovjet rendszerlakó ha nem lehet citoyen – bárhogyan is nevezzék hivatalosan –: alattvaló. A polgár független, az alattvaló per definitionem alávetett. Az első önállóan cselekszik, a másikat pedig vagy kényszerítik, vagy – legjobb esetben is – többnyire saját, ám de általa fel nem ismertnek nyilvánított érdekeire hivatkozva, tanácsolják a cselekvésre. A polgár: önmagáért felelős, az alattvaló viszont azon túl, hogy helyzetéből adódóan bármikor számonkérhető – a helyette és a nevében cselekvők á thárított felelősségét is hordozza. A polgár számára kultúrája, az alattvaló számára a társadalmi hierarchi ában fölötte állók , vagy a magukat fölötte állóként meghatározók kultúrfölényének elismerése a kulturális önmeghatározás döntő eleme. Ezért aztán az alattvaló mindig eszményi nebuló: bármikor fegyelmezhető, és mindig oktatható.
