Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Pethő Sándor: Botló drót
118 2007 novemberében, a háború kárpátaljai áldozatainak emlékére, az egyik internálótábor helyén felállított emlékmű avatásán a Miniszterelnöki Hivatal nemzetpolitikai ügyek főosztályának főigazgatója – a határnyitó liberális párt kisebbségpolitikai szakértője – beszédében egy „1993-as francia filozófust” idézve, arra intette az egybegyűlteket, hogy a „nemzet mindennapos elhatározás a közösséghez való tartozásra.” Ha történetesen hallaná, Ernst Renan alighanem kényszeredetten fészkelődne a montmartre-i temetőben. Nem azért, mert név nélkül, amúgy csak átabotában idézik. Nem is azért, mert idézett előadásának alapgondolata a politikus féloldalas megfogalmazásában teljesen elveszíti az értelmét. Mindez feltehetően nem érdekelné; történt már vele ennél sokkal rosszabb is halálában. Azon viszont elegáns stilisztaként biztosan elgondolkodna, hogyan hangzik – tudatlannak? kioktatónak? ízléstelennek? – ez a kijelentés a világnak abban a Párizstól messze eső szegletében, ahol a nemzeti hovatartozás megvallása még a 21. század elején is közvetlen egzisztenciális fenyegetettséget jelent. Később aztán , mivel nemcsak jó stiliszta, hanem lenyűgözően műve lt ember is volt, valószínűleg azon is elmorfondírozna, hogy miképpen lett ő az európai értékek képviseleté t minden nyilvános gesztusában kinyilvánító párt kormánytisztviselőjének értelmezésében „1993-as francia filozófus”, mikor már épp eggyel több, mint száz évvel korábban meghalt? Tiltakozni persze nemigen tudna, legfeljebb – Veritatem delixi – mutogathatna a sírján lévő feliratra. É s reménykedhetne, hogy a közép-európai demokrata is tudja azt, amit ő – merthogy valóban művelt európai volt – annak idején még Quintilianustól tanult: ahol kérkednek, ott az igazság mindig visszavonul. 2005-ben a határnyitó politikusra, mint a tévéinterjúban elmondja, siker ide vagy oda, még sok-sok megvédendő ügy vár, úgyhogy robog is politikai pályáján tovább, és két é v múlva valószínűleg az emlékműavató nemzetpolitikus is ugyanezt teszi: akadnak még átadandó emlékművek bőven szerte Közép-Európ ában . Lehet, hogy csak a helyzetet régóta és közelről ismer ő írónak jut eszébe, hogy errefelé még a megnyitott határ sincs szükségképpen nyitva. Őt azonban nem kérdezi meg senki. A szelmencieknek, kongresszusi meghallgatáson, meg a magyar országgyűlési bizottságban már elmondhatta a magáét. Most a profikon a sor. 5 (1) Európa tagadhatatlanul ott toporog már a kisszelmenci határban, ahol annak idején Ignác(z) Jani a szovjet katonákkal a gránicot kijelölte. A bíró azonban most nem gondol az újabb identitásváltással. Majd harminc éve fekszik már a falurésze szovjet kori történelmének egyetlen helyi beruházásaként, 1959-ben megnyitott kisszelmenci temetőben. Ha véletlenül a mennyországba került – mondják a falubeliek –, az csak azért történhetett, mert még az ördögnek sem kellett a lelke. 2005. augusztus 2-án ké t ukrán katona és egy altiszt két óra alatt elbontja a határzárat. Még néhány hónap, és 2005 decemberében hivatalosan is megnyílik a két falu között a határátkelő. Ignác(z) bíró életművének rom jait, a határkarókat
