Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Pethő Sándor: Botló drót
100 tóan nyugtalanít ó kérdésével van dolgunk . A léthasonló történelem politikai univerzumának időfogalmát azonban nem ebből a hosszú filozófiai diskurzusból, hanem az idő és a társadalmi emlékezet kapcsolata felől érthetjük meg. A nyugati kultúra időfogalmában van valami nosztalgikus. A 20. században Proust éppoly jó példa erre, mint – más szempontból – Thomas Mann. Ez a sóvárgás abból adódik, hogy a nyugati ember számára az idő nem ciklikus megújulásában, hanem visszafordíthatatlan elmúlásában van jelen. A visszafordíthatatlanságból levezethető, az egyszeriség és megismételhetetlenség tudatából származó atavisztikus szorongást a zsidó-keresztény kultúra azzal próbálta feloldani, hogy a paruszia fogalmával célt és értelmet adott a történelemnek, és ezáltal a történeti időben élő ember létezésének. Ennek híján az idő múlása , mint a görögök számára, nyers, nehezen elviselhető tapasztalat: a gyermekeit felfaló Kronosz. Az idő gyorsaságának, visszafordíthatatlanságának, és az ezzel járó szomorúságnak kétségbeejtő tapasztalatát az időábrázolás szimbólumainak ikonográfiai folyamatoss ága is kifejezi. Kronosz szárnyai a hellenisztikus kortól Santo Saccomanno genuai Kronoszáig arra intenek, hogy az idő gyorsan múlik. A 14. századtól Európa-szerte elterjedő, Walter Crane-nél még a 19. század végén is megjelenő homokóra arra, hogy visszafordíthatatlanul. A barokk művészetben Kronosz mellé helyezett gyászoló nőalak pedig nemcsak az emiatt érzett szomorúság, hanem az idő múlásával összekapcsolódó emlékezet irány á ba is kiterjeszti az értelmezést. Az emlékezés az idő múlásának felismeréséből táplálkozik, de sokkal több, mint a múlt puszta visszaidézése . Olyan szemiotikai aktus, melyben az emlékező a jelen számára értelmes és érvényes jelentéssel tölti meg a múlt történéseit. Ebben az értelemben az emlékezés nemcsak kulturális konstrukció, hanem attól elválaszthatatlanul társadalmi folyamat is. A társadalom emlékezete mindazonáltal soha nem az egyéni emlékek matematikai összege, hanem a közösen átélt, de egyszersmind személyes történetként megfogalmazott élmények csoport narratívává fogalmazása. E narratívák nemcsak megfogalmazzák a közösség önképét, hanem folyamatos újrafogalmazásuk révén mozgásban is tartják azt, ezáltal pedig előmozdítják a közös traum ák feldolgozását . Mivel az emlékezet társadalmi, a felejtés sem egyszerűen az emlékezet működési zavara, hanem természetes vagy irányított társadalmi folyamat. Legtermészetesebb formája az Evans-Pritchard által leírt „strukturális felejtés”: a társadalom által nem használt tudás olykor meglepően gyors elhalványulása. Legközvetlenebb, politikailag irányított formája, a damnatio memoriae , a látható emléknyomok megsemmisítése . Ennek hagyománya a római császárkortól, a francia polgári és az 1917-es bolsevik forradalmon át, a közép-európai kommunista emlékművek 1990 utáni sorsáig szembetűnően folyamatos az európai politikatörténetben. A Közép-Kelet-Európában élő népek társadalmi emlékezetének időfogalma nem egyszerűen az idő linearitás ának felismerésén , hanem egyszersmind az időről időre bekövetkező társadalmi szintű időficam, hamleti joint out of time élményén is alapszik.
