Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Lengyel András: A „pesszimista” presztízs-értelmezés (A Babits–Leopold-vita egy tanulsága)
66 adatai „sokszor nagyon érdekesek” , de még az is, hogy „a madár el van fogva” (ti. megtörtént a tárgy tudományos tematizációja), elismerő, de lényege szerint csupán retorikai gesztus. Nem hatálytalanítja a könyv meritumának meg nem értését. Babits kritikájáról itt nem is kellene szólnunk, ha nem exponálná nagyon élesen Leopold „pesszimizmusát”, a presztízsnek, mint sui generis „rossz”-nak a (logikai) lehetőségét (amellyel ő, mármint Babits ugyan nem ért egyet, de amely ezek szerint értelmezési lehetőségként mégiscsak fölmerült). Leopold ugyanis – miért, miért nem – ekkor már mindkettőt tagadta, ám mindkettő benne van könyvében. S egy évszázad távolából mindkettő lényeges. 4 A félig vagy félig sem megértett Leopold respektálta „mélyen tisztelt földijét”, jelentős alkotónak tartotta (okkal s joggal), s nem is tartózkodott a Babits iránti elismerő gesztusoktól. Rájött azonban, hogy nemcsak nem kapta meg Babitstól azt az intellektuális megerősítést, amelyet remélt a „szociológusokkal” szemben, de könyve lényegének megértése is elmaradt. A kritikai recepció olyan irányba fordult a Nyugat „figyelőjével”, amely éppen alapfelismerése iránt mutatott érzéketlenséget. Így, tisztelet ide, tisztelet oda, válaszolt a kritikára. Vitacikke tónusa higgadt, nem személyeskedő, nem a személyi ütközést keresi, de csalódottsága nyilvánvaló. A Nyugat hasábjait azonban igyekezett fölhasználni könyve érdekében, és – élve az önértelmezés lehetőségével – válaszát „felvilágosító megjegyzések”-ként közölte. Vitairata a Nyugat 1912. június 1-i számában jelent meg, Babits pársoros viszonválaszával együtt. Leopold most is hangsúlyozta Babits jóindulatát, „pontos és tömör irályát” , s egy udvarias gesztussal mintegy önmaga fölé emelte, amikor Babitsot „az óceánok tudós kapitánya”-ként nevezte meg, önmagát viszont egy „kis dunajeci tutaj”-ra helyezte. (1912. I. 984.) Válasza tónusa azonban nem akadályozta meg a kritika visszautasításában, a „földijének” való ellentmondásban. „Könyvem alapgondolatát Babits néhány pompás mondatba próbálja sűríteni”, írta. „Jóindulata és fáradsága megtisztelő. Csak az a baj, hogy amivel gondolataimat ki akarja egészíteni, könyvemben különben is benne van, amit meg ki akarna vetni belőle, nincsen benne.” (1912. I. 984.) Ez a replika, a stílus minden temperáltsága ellenére, nagyon erős ítélet, ezzel voltaképpen a kritika lényegét utasítja vissza. A vita merituma kétségkívül a presztízs „rossz”-ként való meghatározása, illetve Leopold „pesszimizmusa”. A vitapozíciók megítélése mégsem evidens, sok minden összecsúszik itt. Leopold joggal szögezte le, s könyvéből vett idézetekkel igazolta is, hogy a presztízsben nemcsak „rosszat” látott, sőt szükségképpeninek (is) vélte azt. Könyve 15. oldaláról idézte például ezt a tézisét: „a presztízzsel nemcsak a téves, a rossz, a rút él és boldogul, hanem az igaz, a jó, a szép is. A presztízs nem jelenti szükségkép az igazság, szépség, jóság bukását, csak összetéveszthetőségöket, veszedelmes közös nevezőjüket jelenti a hazugsággal, rosszasággal, rútsággal.” (1912. I. 984.). Ez az érvelés tárgyilag pontos, hiteles, csakugyan a presztízs kétélűségével számol, azaz nem csak a negatív funkciót hangsúlyozza. S álláspontja, ha nem csak anomáliákat akart megjelölni, hanem általános érvényű, univerzális elvig akart eljutni (márpedig a társadalmiság középpontba helyezésével ezt akarta), szükségképpeni értelmezés volt – ezért építhetett rá egy egész szociológiát. Érthető hát, hogy Babitscsal szemben is ragaszkodott tézise érvényességéhez. De a vitahelyzet mégsem kedvezett a presztízs-koncepció pontosabbá tételének. Önigazolásra, korábbi állításai szimpla megerősítésére késztette Leopoldot, holott éppen az „összetéveszthetőség”, „a veszedelmes közös nevező” vonalán lett volna célszerű továbbmennie. Ezt azonban Babits „pesszimizmus”-vádja blokkolta, noha éppen ez a (Babitstól jó érzékkel fölismert) pesszimizmusvonal vezet-
